Könyvek körül egy Csemadok-napon Nagycsalomján 1982-ben (Fotó: Csáky Károly)

Ifjonti pedagógus koromban rendszeres látogatója voltam a különféle rendezvényeknek, köztük a Nagykürtösi Járási Csemadok napoknak is, melyeket általában Nagycsalomján, az akkori Béke-parkban rendeztek. Felléptek itt egyebek mellett a környék legjobb éneklő- és tánccsoportjai, a népi hagyományainkat bemutató együttesek és más vendégcsoportok.

Emlékszem, a szabadtéri színpad előtti első sorokban mindig a megjelent elvtársak, a párt képviselői és a további funkcionáriusok ültek. Nem igen tudhatták azonban a fellépéseket követni eme jó helyekről sem, mert a műsor alatt az arra hivatottak pogácsával, rétessel, s a közeli kolbász- és hurkasütőkből hozott jobbnál jobb termékekkel-falatokkal, no meg erre az alkalomra ideszállított zamatos nényei borral kínálgatták őket. Aztán az ajándéktáskákba is került néhány flaskó, mert ilyenekre mindig akadt költségvetés már akkor is.

Árultak még eme jeles alkalmakkor természetesen fagylaltot, vattacukrot, szeszesitalt és üdítőt is, csaknem mindent, ami szem-szájnak ingere. S megjelent természetesen a lövölde, a körhinta is, meg az Isten tudja csak, mi minden volt még ott. De könyv az sehol sem bukkant fel; ilyesmivel csak nehezen lehetett „betörni”, mert ezt ott és akkor nem tekintették kultúránk szerves részének.

Amikor tanárkollégámmal, Urbán Aladárral, akivel együtt dolgoztunk a Csemadok irodalmi-nyelvi szakbizottságában, felvetettük a könyvárusítás lehetőségének kivitelezését, az akkori főszervező nyomban elszörnyülködött. Mondván: milyen könyvek lennének ott, ki fogja azokat árulni, ki intézi el az engedélyt? És kell-e ilyen helyen egyáltalán a könyv? Válaszunk egyszerű volt: egyetlen kiadónk, a Madách könyvei kerülnének árusításra, s mi ketten vállaljuk az eladó szerepét, s majd meglátjuk, kell-e valakinek. Hogy engedély is szükséges, arról nem volt tudomásunk, ezért kértük a Csemadok akkori járási titkárát, hogy intézze már el ezt, ő a kompetens az ilyenekben. Meg aztán biztosítsanak nekünk néhány asztalt, melyekre kirakjuk szellemi portékáinkat.

A sok-sok „kell-e, kellene, lehet-e” után került először 1982-ben jóvoltunkból a könyv a nagycsalomjai ünnepségre. Mert lévén mindketten magyartanárok s irodalmi-nyelvi szakbizottsági vezetők, tudtuk, az iskolán kívül is küldetésünk van; nem becsültük alá embertársaink igényeit, hittük, hogy majd a jelenlévők pénztárcáit a szép könyvek is megnyitják. S láss csodát: néhány óra leforgása alatt több mint ezer korona értékű könyv került gazdára. S ez bizony akkor szép teljesítmény volt.

Eme  kellemes emléket két dolog juttatta eszembe. Az egyik az a régi kép, amely előkerült gyűjteményemből, s ott ülök az asztal mögött Urbán Alival, szemben a vásárlókkal, akik a köztünk lévő asztalra kirakott könyveket böngészik. A másik: a mai falunapok, járási ünnepségek, melyek legtöbbjéről bizony még mindig hiányzik a könyv!