Rendezvényeink kavalkádja zajlik országszerte. A magyar kultúra értékeit hordozó rendezvényekre gondolok: konferenciák, fesztiválok, csoportok működési, jubileumi ünnepségei, jótékonysági estek, díjátadó ünnepségek, évfordulók, versenyek, stb. Tehát érthetően olyan eseményekre utalok, amelyek rólunk, nekünk, értünk, az itt élő magyarságért születtek, népi kultúránk, történelmünk legdrágább kincseit, értékeit hordozzák magukban.

Ha nem is tudatos céllal jöttek létre (mert ilyen is előfordul – csak úgy a maga gyönyörűségére megalakul egy énekkar, egy folklór-, vagy tánccsoport), s lesz belőle évtizedek folyamán egy színvonalas, szép eredményeket elért csoport, megszállott egyén, kutató, akiben közben tudatosodott, hogy ősi értékeket hordoz munkája által, és nemzedékeket ismertet meg múltunk éltető elemeivel, és jövőbe üzenő küldetésével. S a csoportvezető, vagy egyén csak évtizedek után jön rá, hogy ő is letett valamit a nemzet, a közösség asztalára, mellyel hozzájárult a megmaradásunkhoz.

A régi világot (gondolva az átkos korszakra) megélt emberként emlékszem a harcos versenyekre, a gombaszögi, a zselízi fesztiválokra, a nyári művelődési táborokra, a klubestekre, hogy milyen „spontánul” rejtettük, rejtették el íróink, történészeink, népművészeti vezetőink identitásunk jelzőit, táncban, versben, énekben, előadásban, s mennyire éreztük mindebben az összetartó erőt. S minderről árasztották a cikkeket az akkori magyar sajtótermékeink: Új Szó, Szabad Újság, HÉT, Itthon – hogy csak a legismertebbeket említsem.

S hogy a sajtónál maradjak: ma már nincs sajtónk, vagyis ami van is, csak azt és arról közöl le írást, aki, vagy ami „hozzá tartozik”. Ezt naponta tapasztaljuk. Nemrég elküldtem meghívónkat – nem is az általunk rendezett – rendezvényre a napilap tudósítójának, s azt a választ kaptam, hogy ne küldjek több meghívót (magyarországi szervező társszervezőjeként küldtem), ha nem szeretem a lapot, és neki, mint nem kívánt személynek se küldjem.

Megdöbbenve olvastam ezt a minősítést és megígértem, soha többé nem küldök.
Én is voltam tudósító valaha (sőt most is), de soha nem gondoltam volna, s nem is akarom elhinni, hogy egy központi lapot ne a mindenkori, itt élő magyarságnak írják, függetlenül attól, tetszik-e a lap az olvasónak, vagy milyen párt színeiben vallja meg magát az olvasó. Eseményekről van szó, hazai magyar kulturális rendezvényekről.

Most, hogy már se lapunk, se médiánk, se toleranciánk nincs a másik ember iránt, sem politikai, de még kulturális intelligenciánk sem a másképpen gondolkodók iránt, így ott tartunk, ahol vagyunk, s oda jutunk, amit megérdemlünk. (Itt tudósításra, megjelenésre gondolok. A kritika más lapra tartozik, az nem keverendő bele egy rendezvényről, személyről szóló hírközlésbe.)

Persze, félre lehet értelmezni cikkeket, szónoklatokat, de még szomorúbb, amikor a vendég visszaél a szónoklati megtiszteltetéssel, lehetőséggel, (akár politikus, akár újságíró), s nem a témánál, tényeknél marad, hanem elkezdi szidni egy-egy ünnepség, jubileum, rendezvény alkalmával az ellenfelet, vagy éppen a magyar kormányt (ez történt a napokban egy Csemadok-rendezvényen.)

Summa summárum, nem megyünk a másik rendezvényére, nem írunk róla, csak azért, mert nem „hozzánk” tartozik (persze, egészen más a helyzet a fesztiválokon, különböző evő-ivó rendezvényeken, ahol, ha csápolunk, nem nézünk jobbra-balra, csak előre, vagy magunk elé).

Félreértés ne essék, én nem a mindent és mindig elfogadó emberként írom le ezeket a gondolatokat, de nemrégen elmondtam: örömben és bánatban tudjuk meg, kik a barátaink, az embertársaink, akik olykor félre tudják tenni a minden emberben ott bujkáló rosszindulatot, irigységet, és e lelki sivárságot sugalló világban örömet, szeretetet, együttérzést, segítséget kapni, adni a legnagyobb dolog a világon. S ha mindezen emberi értékek érdekében akár egy kézfogással, egyes helyzetekben felül tudunk kerekedni az értékeinket és politikai identitásunkat nem feladó elveink felett, már tettünk valamit az együvé tartozás érdekében. S talán senkinek sincs nagyobb szüksége erre, mint a fogyófélben lévő hazai magyarságnak.