Edvard Beneš rendeleteinek többsége még ma is hatályos (Fotó: mult-kor.hu)

Minden nemzet történelmében vannak állandó (gyakran visszatérő) témák. Olyanok, amelyek nehezen megemészthetők, földolgozhatók – ezért többnyire hazabeszélő érvekkel igyekeznek magyarázni őket, így könnyít a nemzet a lelkén. A magyarok számára ilyen Trianon…

Pontosabban a trianoni döntés, amely nem csupán a Monarchia, de magyar szemszögből elsősorban a történelmi Magyarország földarabolását jelentette, aminek következtében az európai nagyhatalomból szinte elhanyagolható kis ország(ok) lett(ek).

A Monarchia utódállamai szemszögéből ez természetesen egészen másképpen néz ki. Románia, Csehszlovákia, Jugoszlávia azt, amit a magyarok diktátumnak neveznek és traumának éltek meg, történelmük egyik csúcsának, fényes elégtételnek tekintik.
A két fél szemléletét lehetetlen közös nevezőre hozni – annál inkább, hogy a történtek megközelítése elsősorban politikai és nemzetszemléleti, nem pedig történelmi. Ez nem kedvez az objektivitásnak. Tudjuk: a történelem megközelítése, kutatása, főleg pedig megértése sok nehézségbe ütközik. Az alapvető követelmény az lenne, hogy a történteket pártatlanul, a megtörtént események igaz ábrázolása alapján, s minden tényezőt figyelembe véve kellene kutatni, nem pedig a politikai, etnikai érdekek mentén. Ám ha számba vesszük a valódi eseményeket, gyakran kellemetlen tényekbe botlunk, amit a politikai szemléletű történelem szívesen megkerül, vagy elbagatellizál, hogy más, kevésbé fontos tényeket nagyítson föl.

Tulajdonképpen ez alapvető mondanivalója Alan John Percivale Taylor angol történésznek, amit A második világháború okai című könyvében írt meg (Scolar Kiadó, 2011). A kiinduló okokat keresve természetesen nem kerülhető el az első világégés, a „nagy háború”, annak keletkezése és befejezése. Valójában közhely, amire Taylor rámutat, arra, hogy a győztesek mindig ugyanazt teszik: a legyőzöttet okolják a fegyveres összetűzés kirobbantásával, miközben egyetlen céljuk az, hogy ők, a győztesek legyenek a nagyfőnökök. Csakhogy az I. világháború után ez nem közhelyszerűen folytatódott.

Az I. világháború tulajdonképpen akár fordítva is végződhetett volna, mivel a végkimerülésig tartottak a harcok, s azon múlott, melyik fél roppan össze korábban. Végül a központi hatalmakat győzték le, ám a franciák traumája, hogy a németek nagyobbak és erősebbek, valamint régi ellenségeskedésből eredő bosszúvágyuk oda vezetett, hogy Németországot (szövetségeseivel együtt) nem csak legyőzték, hanem a békekötésben meg is alázták. Azért, miképpen ezt akkor indokolták, nehogy a németek megint új háborút kezdeményezhessenek – holott természetesen ők maguk sem voltak ártatlanok.

Miután Oroszország (a forradalom okozta káosz következtében) mint nagyhatalom megszűnt és kilépett a háborúból, a Monarchiát pedig sikerült földarabolni, Európában Anglia és Franciaország maradt nagyhatalomnak, Szovjet-Oroszországot pedig a továbbiakban nem vették komolyan, s ezzel megelégedtek. Az új politikai elrendezést jellemezve Taylor Clemenceau szavait idézi a Népek Tanácsa előtt: „A kiváló stratégiai helyzetben lévő Csehszlovákia és Lengyelország a legbiztosabb garanciánk a német agresszió ellen.”

Ez részben magyarázat arra, miért akarták szétrobbantani a Monarchiát, s lényegében azt jelenti, hogy Clemenceau az utódállamokat amolyan „puffer zónának” tartotta, amelyek majd megvédik a franciákat, nem pedig fordítva, ahogy azt Csehszlovákiában (és Lengyelországban is) gondolták és értelmezték. Mert a francia-csehszlovák szerződést úgy értették, hogy a franciák majd megvédik Csehszlovákiát, ha a németek Csehszlovákiát támadnák meg. Hivatalosan máig nehezményezik, hogy a franciák ezt nem tették meg.

Vagy Beneš, amilyen hiú volt, „csak” eltúlozta franciaországi kapcsolatainak súlyát? Ez mindenképpen súlyos politikai hiba volt! Mert a franciák csak akkor léphettek volna ilyen értelemben, ha az angolok is segítik őket, az angolok pedig csak akkor léptek volna katonailag, ha a franciáknak saját országukat kellett volna megvédeniük. Ilyen a politika rafináltsága és bonyolultsága. Beneš ezt nem tudta volna? Majd a belőle táplálkozó történetírás sem? Később, amikor már tényleg tenni kellett (és lehetett) volna, nem lépett az egyik sem, Münchenben viszont „megmentették” a békét – de az már egy más téma.

Vagyis: amit Magyarországon trianoni traumaként éltek meg, az a franciák (a francia politikusok!) szemszögéből pusztán politikai játszma, megelőző óvintézkedés egy lehetséges, de nem túl komolyan föltételezett fejlemény kivédésére. Szó sem volt a nemzetek önrendelkezési jogáról, amit a Monarchia némely utódállamában oly szívesen ragoznak. A nemzetek önrendelkezése csak kifogás volt, hogy valahogy megindokolják a harácsolást. Mert ez történt: a határokat még véletlenül sem az etnikai határok mentén állapították meg, hanem stratégiai és gazdasági meggondolások, érdekek szerint. Elég megnézni a csehszlovák-magyar, vagy a román-magyar határt, a vasút és az országút minden esetben az utódállamhoz került.

Nem tudom, Beneš mindezt hogyan élte meg, észrevette-e, hogy a francia érdek s a brit érdektelenség tulajdonképpen kihasználta s lóvá tette őt (mint ahogy később is a II. világháborúban), mert hiszen látni kell: a trianoni békeszerződéssel az utódállamok de facto csatlósállamokká váltak, hiába tartották magukat „végre független” nemzetállamnak. A franciák számára, ahogy Taylor fogalmaz „ezek a keleti szövetségesek nem kötelezettséget, hanem biztonsági alapot jelentettek”. Pénzbe került ez nekik, de a vélt biztonság érdekében nyilván megérte.

Taylor egyébként más érdekes dolgot is mond, olyat, ami szembe megy az állandósult klisékkel. A szlovák történészek (például) aligha osztják fölfogását. A nemzeti beállítottságú, politika-központú történelemszemlélet szempontjából az ilyen valóban kínos lehet, csakhogy a történelmet nem klisék alapján lehet megérteni. Mert a klisék az érdeket szolgálják, nem az igazságot. Érdemes tehát szembenézni más szemlélettel, mérlegelni azt is, ami kellemetlenül hangzik. A hibákat lehet szégyellni, de titkolni vétek: okulni kell belőlük. Éppen azért fontos az olyan szempont, mint amilyen Tayloré.