A pedagógiai pályán eltöltött közel négy évtized alatt azt tapasztaltam, hogy a tanárok szabad idejének maximális kihasználásáról a közvetlen vagy közvetett felettesek mindig gondoskodtak. A tanév vége felé például úgy, hogy a felmérések, a kiértékelések, az osztályzatok lezárása, a konferenciák, a helyettesítések, a megnövekedett adminisztrációs munkák elvégzése mellett eleget kellett (kell) tenniük a tanításhoz szorosan nem tartozó egyéb elvárásoknak is.
Például el kellett (kell) vinniük a gyerekeket a tanulmányi kirándulásokon kívül egyféle üdüléshez hasonló, kikapcsolódásnak nevezett körútra, esetenként több napig tartó ”tanyázásra”. Sok helyen meg már az alapiskolában is szervezték (szervezik) a ballagást és a bankettet. Az előbbi például egykor Selmecbányán honosodott meg, csak az ottani akadémisták számára találták ki. Az utóbbit meg a középiskolákon tartották általában, s nem a tanárok szervezték. De úgy látszik, nagyot lendült a világ, mert ma már az óvodások is ballagnak. Nem is lenne az baj, ha tisztelhetnénk a hagyományokat, ha azokból újak is keletkeznének. Kellemetlenség csak akkor van, ha a pedagógus amúgy is kimerült idegállapotát tovább terheljük, s a húrt addig feszítjük, amíg az el nem szakad. Nagyon sok olyan esetet tudok a múltból s a jelenből is, hogy a tanár a szünidő elejére lelkileg összeomlik, fizikailag teljesen lemerül, s kap egy betegséget, mellyel aztán elszórakozhat néhány hétig az amúgy is irigyelt szabadsága alatt.
De, hogy ne beszéljek általánosságban, elmondok egy-egy kis esetet a velem is megtörténtekből, illusztrálandó a fentieket. Egyik alapiskolámban és annak körzetében igen nagy hagyománya volt a ballagásnak meg az azt követő bulinak, az úgynevezett bankettnek. Amíg osztályfőnökként nem került rám a sor a szervezést illetően, nem is gondoltam, milyen plusz feladatokat ró ez az emberre. Mikor aztán az elsőt rendeztem, megkaptam főnökömtől az útmutatást.
A ballagás forgatókönyve nem okozott gondot; megszerveztem a műsort, megírtam a búcsúbeszédet, még diákomnak is, biztosítottam a megfelelő öltönyömet, s végigballagtam gyerekeimmel a szokásos utakat (iskola, óvoda, helyi nemzeti bizottság, szövetkezet stb.). Ám ennél több feladattal járt a bankett lebonyolítása. Mert itt szinte minden az osztályfőnökre hárult. Ilyenkor egy mázsán felüli disznót vágtak és dolgoztak fel. Ezt a szövetkezet adta, de a bankett előtti nap reggelén a szövetkezet telepéről az iskolakonyhához kellett azt szállítani. Ebben a tanárnak is részt kellett vennie, legalábbis neki kellett a szállítás lebonyolítását megszerveznie. Előtte azonban már be kellett szereznie a fűszereket, a kolbász és a hurka számára a beleket, továbbá a katlanházat; no meg biztosítani kellett a harmadik faluból a környék legügyesebb hentesét. Azt és annak munkaeszközeit szintén el kellett juttatni a tett helyszínére. Ezt követte aztán a disznóölés meg a feldolgozás.
A másnapi bankett előtt az örömapa, a násznagy és a vőfély szerepét is betöltő osztályfőnök valamikor este kilenc tájban ért haza, hogy aztán másnap korán reggel induljon a tanévzáróra, illetve a „lagziba”. De még nem mondtam, hogy a zenekar bebiztosításáról, annak ide-oda szállításáról is neki kellett gondoskodnia, akárcsak a szülők hajnali hazaviteléről. Jó iskola volt a miénk, de ez azért nem hiányzott a pedagógus feladatai közül. Amikor aztán újra rám került volna a sor, a szülői értekezleten óvatosan elmondtam, hogy én most már nem vállalom a bankett szervezésével járó terheket. Nem akarom ugyanakkor a hagyományt áthúzni, ám a munkát most végezzék el a szülők. Azóta nincs az említett helyen ilyen ballagás utáni szokás, de az iskola még mindig megvan és jól működik.
Egy másik munkahelyen a bankettet már a szülők szervezték, s később ez itt is elmaradt, csak egy hajnalig tartó vendéglős vacsorán kellett volna részt vennem. Mondtam: a vacsorán ott leszek, de a továbbiakat nem vállalom. Itt a záró kirándulásoknak volt nagy hagyományuk. Addig nem is volt ellenük kifogásom, amíg ezek keretét a múzeum- és galérialátogatások, a várak, várromok, kastélyok, emlékhelyek felkeresése, megtekintése meg egy kis fürdőzés töltötte ki.
A baj csak akkor kezdődött, amikor ez átment egyféle üdültetésekbe, s mindezt az osztályfőnöknek kellett volna megoldania. Épp a hatvanon túl voltam már, amikor egy tucatnyi tizenötéves gyereket Pesten kellett volna szórakoztatnom, ott kellett volna számukra jó hangulatot csinálnom. Mondtam, erre én egyedül nem vállalkozom, jöjjön legalább két szülő is velem. Mert Pesten a tömegközlekedéssel mozgatni ennyi gyereket egy nyugdíjas korú embernek nem éppen könnyű; a szállás megszervezése, az étkeztetés lebonyolítása sem egyszerű. És mit csinálok akkor, ha valamelyik gyerek megbetegszik, valakivel valami kellemetlen dolog történik? Nem akarok már nyugdíj előtt semmilyen stresszes helyzetet átélni. Nagy nehezen megértették a helyzetet, tanulóimmal pedig egy szép napot töltöttünk Párkányban és Esztergomban. Az utóbbi helyen például jártunk a Bazilikában, megtekintettük annak kiállításait, felkerestük a Keresztény Múzeumot, s jutott bőségesen időnk az élményfürdőre is. Ezt itthon még kiegészítettük egy hazai fürdőhellyel.
Persze, voltak a nyári szünidőnek is furcsaságai. Annak ellenére, hogy a munkatörvénykönyv előírta: a pedagógus nyári szabadságának hat hetét nem szabad megbontani, ennek összefüggőnek kell lennie, többször bejárattak például ilyenkor is az iskolába, úgymond az igazgatót „helyettesíteni”, telefonos szolgálatot tartani. Feleségem iskolájában meg virágokat jártak be öntözni, illetve a rózsabokrokat kapálgatni a pedagógusok, tíz-húsz kilométernyi távolságból is. Aztán fizetések meg előlegek napján is be kellett utazni szeretett iskolánkba. De ez legalább kellemesebb volt…
