A Mécs László Szabadegyetem szerdán is értékes előadásokkal várta az érdeklődőket. Mások mellett a felvidéki tudósok életéről és Tormay Cécile sorsáról hallhattak a táborlakók.
Gazda István a Magyar Tudománytörténeti Intézet igazgatója átfogó képet adott annak a népnek történelméből, szellemi alkotásairól, amelyik immár ezer éve itt él Európa szívében, s amelynek kultúrája hosszú évszázadok óta szerves része az európainak.
Gazda István, budapesti tudománytörténész már az 1980-as évek elejétől kezdve hasznos és élvezetes előadásaival tette emlékezetessé a somodi majd jászói művelődési táborokat és nyári egyetemeket. Főleg a magyar tudománytörténet terén feltárt kutatásainak eredményeit ismertetve. Az idén a felvidéki magyar tudósok hosszú sorát jellemezte Erazmus magyar orvosától kezdve napjainkig. Nem csupán arra hívta fel a figyelmet, hogy kik és milyen felfedezéssel vagy találmánnyal jeleskednek, hanem életük és műveik külföldi és magyar megítélését is jellemezte. Nem titkolva, hogy ezen a téren még a magyar oktatásnak és tömegtájékoztatásnak vannak hiányosságai.
Takaró Mihály Tormay Cécile, írónő, műfordító és közéleti szereplő életútját mutatta be az érdeklődőknek. Az idén emlékezünk az írónő halálának 80. évfordulójára. Az előadó felvázolta az írónő származását, tanulmányait, munkásságát, közéleti szerepét. Az előadásból kiderült, hogy Tormay Cécile megnyilatkozásaiban síkraszállt Trianon igazságtalanságai ellen, és két ízben jelölték a Nobel-díjra.
Takaró Mihály nem úgy tanítja a magyar irodalom nagyjainak életművét, mint azt a silány oktatáspolitikai korszakokban beidegződve akár a középiskolai vagy egyetemi katedrákon is megszokták. A tények és dokumentumok gyakran egészen mást igazolnak. Illetve még most sem tudnak rengeteg helyen szabadulni a téveszmék korszakában tilalmi listára tett írók tabui alól. Tormay Cécile sem tananyag, pedig a XX. század legnagyobb magyar írónője, akit kétszer is javasoltak (1936-ban és 1937-ben) irodalmi Nobel-díjra.
Világhírű írók és személyiségek beszéltek róla szuperlatívuszokban annak idején írói stílusa, magával ragadó történetfonása miatt (mint a Régi ház c. regénye), de a Bujdosó könyvben megírta az első világháború végének és az azt követő időszaknak, például Károlyi Mihálynak gyalázatos tevékenységét és a gyilkos kommunista terrornak a hiteles képét. Ezért tiltották be, és ezért nem akarnak róla beszélni ma sem. Mintha nem is lett volna közben rendszerváltás. Takaró Mihálynak köszönhetően ismét tisztább lett nemzeti, irodalmi önismeretünk.
A felvidéki magyarság sorsáról szólt a jászói délután
Mihályi Molnár László, író, költő, publicista, tanár, a Csemadok Kassa-környéke Területi Választmány alelnöke adott elő a jászói szellemi műhelyben.
“A felvidéki magyarság sorsát döntő mértékben és tragikusan határozták meg azok a bizalmas diplomáciai tárgyalások, amelyeket Beneš folytatott a második világháború közepétől kezdődően, főleg a szovjetekkel, akik a maguk területi éhségét kielégítendő, mintegy ellenszolgáltatásként Beneš számára lehetővé tették, hogy a háború befejezése után szabad kezet kaphasson a csehszlovákiai magyarok és németek felett. Nem csupán jogfosztást jelentett ez, hanem tömeggyilkosságokat, vagyonelkobzást, kényszermunkára hurcolást, deportálást is. Az ország lakosságának egyharmada számára 1945 nem jelentett sem felszabadulást, sem demokratizálást, hanem egy fasiszta jellegű újabb megszállást” – véli az előadó.
A szülőföldön jogfosztásban címet viselő előadásban minden olyan lényeges fordulópont elhangzott, amely az elmúlt 97 jogfosztásban eltelt esztendőt meghatározta a felvidéki magyar közösség életében. Hiszen az egyik legalapvetőbb demokratikus emberi alapjog sem adatott meg azóta: ez pedig az önrendelkezés joga, a népakarat arról, hogy hová, kihez akar tartozni. Márpedig senki és semmi sem élhet hosszú ideig bűntetlenül sorsa ellenében.
A kerékpártolvaj lelkiismeretét is nyomasztja bűne súlya, hiába festi át más színűre a lopott holmit, hiába igyekszik más évszámokkal helyettesíteni a gyártási számot, és hiába tagadja meg az eredetvizsgálatot, ám az igazság egyszer felszínre kerül, s akkor önmaga hazugságainak terhe alatt roppan össze.
Ez a történet jellemzi a felvidéki magyarság elleni módszeres, szervezett és fondorlatos hadjáratot, a félelemkeltést, a jogcsorbítást napjainkig, és hiába volt 1945 után programra tűzve akár a fizikai kiirtás is, amit Pozsonyligetfaluban el is kezdtek, majd az elüldözés, beolvasztás, deportálás és 70 éve a lakosságcserének nevezett agresszió. A kommunizmus idején pedig nem csupán nemzeti értékeitől, de keresztény hitvallásától is meg akarták fosztani, de a nemzet él, megmaradt: megfogyva bár, de a feltámadás hitével még nyári táborokat is szervez. A megpróbáltatásban, ha nem pusztul bele, akkor megerősödik.
Dinnyés Józsefé és Kátai Zoltáné volt a szerda esti színpad
Két kiváló énekmondó aranyozta be műsorával a XX. Jászó Szabadegyetem résztvevőinek szerda estéjét: Dinnyés József és Kátai Zoltán. Immár negyedik évtizede, hogy a kerékpártúrákon illetve a művelődési táborokban a magyar dal és költészet misszionáriusai lettek a Felvidéken is, hoztak el olyan szerzőket, akiket a hivatalos politika nem kívánt látni a tankönyvekben, mint például Ratkó József, Utassy József, és a trianoni határokon kívülre rekesztett magyar közösségek kiválóságait.
Ennek köszönhetően szerezhettek tudomást róluk a szerencsés hallgatók és ők is egymásról. Akkor még mindketten gitárral járták a Kárpát-medencét, most viszont kobozzal idézték meg a reformáció kezdeteinek időszakát, amikor nem csupán Isten igéje szólalhatott meg magyarul, de ez adott fényes indíttatást a magyar dalnak és költészetnek is. A hangszer korabeli népszerűségét jellemzi, hogy már Szepsi Csombor Márton is azt írta 1620-ban Kassán megjelent Europa varietas című művében, hogy a világot járva nem találkozott kobzos énekesekkel, holott az ő hazájában, otthon még a gyerekeke is azt pengetik.
A koncert első részében Dinnyés József énekelte Huszár Gál 1560-ban megjelent énekeskönyvéből a korai protestantizmus énekeit, megmutatja az akkori Magyarország állapotát! “Miért kell tisztelnünk pogányokat, gyilkosokat, paráznákat bálvány imádókat, kiknek el kell viselnünk a kemény igájukat: Elvevéd mi tőlünk országunkat királyunkat, földhöz vered az mi koronánkat, színed elől el veted mi áldozatunkat.”
A koncert második részében Kátai Zoltán a XVI. század második felétől idézi a Haza és megmaradásunk énekeit. “Az Úr Istent magasztalom…”: Protestáns énekszerzők műveit hallhattuk a XVI. századból, prédikátorok (mint Farkas András, Sztárai Mihály, Szenczi Molnár Albert), katonák (mint Németi Ferenc, Balassi Bálint, Wathay Ferenc) énekei lant-, illetve kobozkísérettel.
A végén Dinnyés József jóvoltából a gitár is előkerült, megidézve a magyar költészet négy élő klasszikusát: a székelyföldi Kányádi Sándort, a kárpátaljai Vári Fábián Lászlót, a felvidéki Gál Sándort és a debreceni születésű, Tiszakécskén élő Buda Ferencet. (mml)
