A felvidéki Ipolyszalkán született 1710 körül az utolsó magyar aszkéta, Ipolyi Gáspár, akiről hosszú időn át alig tudtunk valamit.
A régi magyar lexikonok szűkszavúan ugyan, de még említették a nevét, bár születési évét és helyét sem tudták. Neve ma újra szerepel a biográfiai kiadványokban, többek közt a Magyar Katolikus Lexikonban is, ahol szalkai születésű, esztergomi kanonokként jegyzik őt, aki 255 éve, 1762-ben hunyt el, s a Bakócz-kápolnában helyezték örök nyugalomra. (Budapest, 2000:340)
Fábián János egyháztörténész írja egy helyütt, hogy Gáspárt, mint az Ipoly partjára kitett gyermeket, a Stummer család sajátjaként nevelte fel. (Fábián, 1989. 8. I.) A jeles honti családnak valóban voltak errefelé birtokai, s a híres püspök, Ipolyi Arnold édesapja, Stummer Ferenc (1799-1848) még itt született. Egyes feltételezések szerint a tudós egyházi személyiség, Stummer Arnold is igen büszke volt a család nevelt gyermekére, s az iránta való tiszteletből választotta magyarosabb nevét, az Ipolyit.
Az ipolyszalkai gyermek, Gáspár (Nevét Stummeréktől kapta, akárcsak az Ipolyi előnevet) 1728-ban a budai Széchenyi-papnevelőbe „vétetett fel”, ahol bölcsészetet tanult. Innen Nagyszombatba került a teológiára. 1731-ben „baccalaureus”, 1732-ben a „bölcselet magistere”. Már mint harmadéves teológust felszentelték, s 1733-ban Domösre került plébánosnak.
1736-ban Muzslán plébános, ahol „történeti jegyzeteket tett”. 1742-ben Dunaföldvárra került, ugyancsak plébánosnak. Itteni működése alatt, a pestis után emeltette a ma is álló Szent Rókus- és Sebestyén-kápolnát.
1749-ben esztergomi kanonokká, 1754-ben honti főesperessé nevezték ki. 1762-ben szentgyörgymezei prépost s a káptalani házak felügyelője. Ugyanezen évben Szenttamáson szélhűdés érte s meg is halt. A Bakócz-kápolnába temették el. „Midőn tetemét innen 1823-ban a bazilika sírboltjába vitték, azokat a legnagyobb részben épnek találták. Midőn meghalt, tűnt csak ki, hogy testét övező láncokkal sanyargatta magát, mely láncok máig megvannak a főegyházmegye kincstárában.” (Kollányi, 1900)
Az önsanyargatásról, illetve Ipolyi teteméről a Révai Nagy Lexikona is ír. Többek közt így: „Halála után testét láncokkal körülfonva és szegekkel át- meg átszúrva találván, azt állítják, hogy ő volt az utolsó magyar aszkéta.” Aszkéta, aki minden tekintetén „önmegtartó életet élt”, aki önsanyargatással igyekezett magát „tökéletesíteni”, testi vágyait elnyomni. A bűnbánatnak és az engesztelésnek „a középkorra emlékeztető formáit, különösen a jámbor társulatok ösztönzésére” gyakorolták Magyarországon.
A jeles férfi szép márvány sírlapját Németh György püspök készíttette. 1979-ben Lékai László bíboros a kanonoki stallumokat jeles személyiségekről nevezte el, s ezek egyike Ipolyi Gáspár volt.
A boldog emlékezetű esztergomi kanonokról egy metszet is fennmaradt, Johann Engelmann (1713-1762) rézmetszőmester fiának, Wenzel Engelmann-nak a munkája. A szerző a kanonokot testén vezeklőövekkel és láncokkal ábrázolja.
1763-ban Barkóczy prímás megbízásából Huszár Ferenc pozsonyi származású egri festő két képet is festett Ipolyi Gáspárról. Az ő képei alapján készült el Engelmann grafikai lapja. Ez a Barokk szentképek Magyarországon című kiadványban is megjelent. (Szilárdfy, 1984. 45. számú kép.)
A képen Ipolyi Gáspárt „teljesen szokatlan formában, az önsanyargatás eszközeivel felszerelve” láthatjuk. Mellette, egy leterített asztalkán, apáti és préposti méltóságának jelvényei vannak, a jobb sarokban pedig az övek és a láncok ládája. Ezt ma a vezeklő-eszközökkel együtt az Esztergomi Főszékesegyházi Kincstárban őrzik, Engelmann 120×70 mm-es rézmetszete pedig a Győri Papnevelő Intézet Könyvtárában található.
Az 1870-es években a bozóki várban is őriztek egy festményt Ipolyi Gáspárról. Erről készített 1902-ben az Ipolysági Honti Múzeum számára egy pontos másolatot Kubányi Lajos nógrádi festő. A 60×71 cm-es olajképről ezt írták az egyik korabeli magyar lapban: „A legérdekesebb az új festmények közt mindenesetre Ipolyi Gáspár szalkai származású esztergomi prépostnak képe, amely őt életnagyságban ábrázolja mellig, de ha a képet kinyitjuk, előtűnik a szentéletű lelkipásztor alakja, amint teste keresztül-kasul van láncokkal átkötve önsanyargatás miatt. A szokatlan és ritka kettős kép a szemlélőre meglepő hatást tesz.” (Honti Lapok 1902/21. 4. 1.)
Végrendeletében Ipolyi Gáspár az esztergomi káptalanra 6 000 forintot, egykori plébániáira (Dömös, Muzsla, Dunaföldvár) 1 000 forintot hagyott. Ezenkívül az esztergomi szegény tanulók segítésére is tett alapítványt. Egyetlen, kéziratban maradt műve — Nieder Bálint világzsibvásárja — a főegyházmegyei könyvtárba került. Úgy gondolom, jeles földink halálának 255. évében illik emlékezni rá, s az idő távlatából is lerónunk iránta való kegyeletünket.
