A Tőketerebesi járáshoz tartozó leleszi Szent Mihály kápolnában egy szent Erzsébetet ábrázoló freskótöredék alatt a három szent király félalakos képe látható, Szent Lászlónak csak a feje látszik, attribútumai megrongálódtak.
Lelesz területe a kőkorszak óta folyamatosan lakott volt. Bőséges leletek kerültek elő a bronzkorból, a római-barbár korszakból és a korai szláv korból is. A település nevét a 12. század végén említik először oklevelek.
Szent László alakja része történelmünknek, máig él egyházi hagyományunkban, és a magyar kultúrtörténet szerteágazó területeinek is egyik legismertebb alakja: irodalmi műveket és szobrászati alkotásokat ihletett, faliképeken, oltárképeken, címereken láthatjuk alakját. Népi hagyományainkban, történeti mondáinkban is jelen van. A népmondák kialakulására és elterjedésére hatással volt az egyház is, a szent király kultuszának népszerűsítésével, akárcsak a királyi udvarból terjedő tisztelete.
A Szél-járás különszáma szerint: a Szent László-mondakör legjellemzőbb motívumai felfűzhetők egy központi történetsorra: ellenség tör az országra (kun, tatár, török), s minthogy túlerőben vannak, a királynak (és seregének) menekülnie kell. Ám az üldözők a nyomában vannak, s már-már beérnék, mikor László isteni sugallatra elszórja pénzét, s míg az ellenséges katonák a kincsek felszedésével vannak elfoglalva, ő egérutat nyer. Utóbb az eldobált pénzek kővé változnak. (Egy másik változatban a pogányok szórják el a pénzt, s a király Isten segítségével változtatja kővé.) De a pogányok folytatják a király üldözését, és ismét vészesen megközelítik, mikor László újra Istenhez fohászkodik és kérése meghallgatásra talál: mögötte a hegy kettéreped, üldözői pedig belehullanak a szakadékba. A viszontagságok azonban folytatódnak: a magyar had a kietlen vidéken nem talál semmi élelemre, de a király imájára Isten szelíd szarvasokat küld táplálásukra. A szomjazó seregnek viszont vízre is szüksége van, s az életadó forrás vagy László lovának nyomán fakad, vagy a király maga fakaszt vizet fegyvere hegyével, rövid imádkozás után. Utóbb mind az ő, mind a lovának nyoma megmarad a sziklában. Végül a csodás megmenekülés emlékére és mintegy hálaadásul kápolnát emelnek a gyógyító vizű forrás mellé, mely körül utóbb népes búcsújárás alakul ki.
A kultusz része, hogy alakját a templomokban is ábrázolják. A középkorban még nagyon kevesen tudnak olvasni, így a hívek sokszor a templomi rajzokból ismerik a bibliát és a szentek legendáit is. A középkori Magyarországon gyakori a magyar szentek ábrázolása, gyakori az is, hogy az uralkodó család szentté avatott férfi tagjait együtt ábrázolják, tehát Istvánt, Imrét és Lászlót egy falirajzon láthatjuk.
A leleszi templomot és a kápolnát 1315 és 1366 között építették, a kolostor déli szárnyához. Értékes gótikus festményeket láthat itt a látogató. A leleszi apátságot a váci püspök alapította 1180-ban. A legenda szerint 1213-ban az itteni templomban helyezte el II. András (Endre) a meggyilkolt Gertrúd királyné jobb kezét, amellyel a gyilkosai ellen védekezett. A hely fontosságát emeli, hogy a király által kibocsátott alapítólevél fontos nyelvemlékünk.
A leleszi Szent Mihály-kápolna 1380 körül épült. „A hajó déli falát egy ismert ikonográfiai program alapján, több sávban elhelyezett freskósor díszíti. Az északi falon két sávban tártak föl ugyanebből a korból festményeket. A felső sorban egy Szent Erzsébet-freskó töredéke van, az alsó sorban a három szent királyt ábrázolták. A szembeni jobb oldalon Szent István szakállas alakja, középen Szent Imre fiatalos arca, kezében liliommal, bal oldalon Szent Lászlónak csak a feje látszik, attributumai az eléggé megrongálódott képen kivehetetlenek” – írják Kovács László és Görföl Jenő A magyar szentek ábrázolása Szlovákia középkori templomaiban című kötetükben. A freskó így is csodás látványt nyújt.
