Mostanság gyakran játszadozunk az iménti kifejezésekkel, hol őszintén gondolva a dolgokat, hol csak ráhangolódva azokra, illetve a számonkérők elvárásaira. Varga Lajos tanár e honlapon megjelent, Rangsorok rangon alulisága című írása ösztönzött arra, hogy bizonyos jelenségek felett magam is elgondolkodjam.
Le kell szögeznem nyomban: pedagógusunk írásának igencsak megörültem. Mert nem kerülgette a tévhiteket, a túlbuzgólkodást és a felületességeket, kimondta végre: a császáron bizony gyakran nincs is ruha, hiába bámuljuk hát a semmit, és ragozzuk, amit nem lehet. Pedagógus írt pedagógiai dolgokról. Olyan szakmai gyakorlattal és körültekintéssel is rendelkező tanár, aki képes a dolgok mélyére is látni, aki ismeri a háttereket; tudja: az oktatás-nevelés kimondottan összetett folyamat, ezért a rangsorolásokkor is óvatosan kell eljárnunk, az ítéletekkel csínján kell bánnunk. Mint olvassuk gondolatainak summázatában: „Ezért szerintem fő tanulsága a dolognak, hogy ítélkezni valóban nem egyszerű feladat és jól tesszük, ha a túl egyértelműen kiadott ítéletek felett kicsit elgondolkodunk, mielőtt azok alapján bárkit, vagy bármit minősítenénk”.
Igen, a minősítés sem egyszerű dolog: legyen annak végkövetkeztetése akár az elmarasztalás, akár a felmagasztalás. A hirtelen született eredmények és változások a pedagógiában mindig gyanúsak. Mert bizony a dolgokat csak hosszabb távon szabad értékelni, pontosabban azokból ezt-azt levonni. Magának az ítéletnek is nevelő szándékúnak kell lennie: tudnunk kell, hol, mikor, miért és hogyan érdemes csak valamit kimondanunk, közzétennünk; valakiket elmarasztalnunk, vagy magasra emelnünk. Szekértáborokban, kánonok favorizálásában, érdekszövetségekben bizony itt sem érdemes gondolkodnunk.
De társadalmunk más területeire is megéri gyakrabban kitekintenünk, s megvizsgálnunk, hogy működnek bizonyos dolgok, például a kampányok és aktualitások. Hajlamosak vagyunk ugyanis a hirtelen és gyors, a csak rövid ideig tartó felpergésekre. Ilyen-olyan évvé nyilvánítani valamit, parancsra vagy illemből megemlékezni személyekről, koszorúzni emléktáblákat és emlékműveket, aktualizálni egyes jelenségeket, dolgokat. Magukban ezek nem is lennének rosszak, ha a lényeget nem söpörnénk le szellemi asztalunkról, ha az emlékezetet nem csak annak aktualizálása éltetné csupán; ha a faliújságok, panelek, szétszedése, a táblaháborúk elcsendesedése, a reklámfelületek kifakulása után is megmaradna a lényeg. Ha tudná minden szántóvető, milyen talajba érdemes a magot elszórni, s mi minden kell még annak életben tartásához, a szellem napvilágának ragyogásához, emberi mivoltunk pallérozásához, a lelkek finomabbá tételéhez!
