Hurrá, nyaralunk! Ehhez nem kell más, mint egy északról kiselejtezett Hanka, Zdenka, Vlado vagy Zuzka névre elkeresztelt klímamentes csotrogány, amelyet lánykorában még vasúti kocsinak hívtak, míg ma már csak koporsónak, s irány a nagyvilág. Akarom mondani, a munkahely. Fűszerezzük meg az utazást pár elmormolt imával, s ha az fenn meghallgattatott, az utas akár el is juthat a munkahelyére, s még szerencsésebb esetben haza.

Gyakorló vasúti utas lévén, az elmúlt hetekben átéltem ezt-azt, aminek ugyan semmi köze sincs a kulturált utazáshoz (de még a kulturálatlanhoz sem), de egy életre szóló élményhez annál inkább. Vegyenek egy klimatizált mély levegőt és hallgassák meg.

1. tétel: Helyszín a Rimaszombatot Fülekkel összekötő vasútvonal egyik, mondjuk Hanka névre elkeresztelt vasúti kocsija. Az egész táv 40 kilométert kóstál, az átlagos menetidő 51 perc. Indulás 09.17 órakor. Az út feléig semmi érdemleges, klíma nincs, meleg van, de el is jutunk az ún. kitérőig, ez nagyjából a táv második harmadának kezdeténél található. Általában itt találkozik a személyvonat a Pozsony felől érkező gyorsvonattal.

Eltelik 10, 20, 30 perc, de gyorsvonat sehol, csak az egyre elviselhetetlenebb, tikkasztó hőség. A kalauz (mai nevén vonatvezető) lázasan telefonál, s kiderül, a következő állomáson elváltottak egy váltót. Öt perc alatt a hiba kijavítva, de jegyzőkönyvet kell az esetről felvenni, s azt csak a Zólyomban állomásozó vasúti rendőrök tehetik meg. Hívják is őket, de azok már ebédhez készülődnek, így várni kell. A diszpécser kétségbeesésében arra kéri a még kétségbeesettebb kalauzt, számolja össze az utasokat. Páran alig pár száz méterre laknak, de le nem szállhatnak, mert minden egyes utasért a vasút felel. Mi lesz, ha rosszul lesz valaki itt a mező és búzatábla kellős közepén? – kérdezem félve, de válasz nincs, csak hümmögés.

12.30 – még mindig ugyanott állunk, mindenkiről szakad a víz. Odakint mintegy 30 fok van, bent ennek a duplájának tűnik. Végre megszólal a kalauz telefonja, jön az ukáz, a vonat tolasson vissza Feledre. De mielőtt ez megtörténne, a mozdonyvezető előbb egyszerű, de hatásos mozdulattal, némi káromkodás kíséretében félrelöki az egyik méltatlankodó utast, majd mielőtt elindul, még kitölti az újabb menetlevelet. Feleden minden utast leszállítanak, mondván, Hankának már a visszaútra kell(ene) indulnia. Feleden teljes a káosz, egy gyorsvonat (a másik, szemből jövő gyorsvonat a balogfalai állomáson vesztegel, ahol a szerencsétlen utasok legalább lóbetűkkel elolvashatják az állomás mind a négy oldalán a falu nevét államnyelven és magyarul is), s három személyvonat, valamint annak utasai várnak a sorsukra. Végül autóbusszal érkezem haza, 13 óra 40 perckor.

2. tétel: A helyzet kísértetiesen ismétlődik alig két héttel később, csak a vonatot Zdenkának hívják, délután van, s odakint még melegebb. Bent szinte elviselhetetlen, a délutáni munkásjárat tömve utassal, köztük két-hároméves gyerekek is utaznak a szüleikkel. Zdenka is eljut a gortvai kitérőig, igaz, nem a megszokott mellékvágányon, azon ugyanis egy elromlott tehervonat vesztegel. Kibírhatatlan a hőség, de kitartóan várjuk a gyorsvonatot, amely ezúttal sem jön.

Eltelik 20, 30, 40 perc, míg a mozdonyvezető cigivel a szájában kivágja az ajtót, átvonul a másik oldalra, s visszajuttat bennünket a 40 perce magunk mögött hagyott feledi állomásra. Ott már két személy, s a pozsonyi gyors vesztegel. De végre kinyílik az ajtó, s a félholtra tikkadt emberek levegőt vehetnek. Arra a kérdésre, hogy mire számíthatunk, se a vonatkísérő, se a forgalmista nem tudja a választ. De elakad a rimaszombati személy is, amelynek a mozdonyvezetője a másik, Pozsonyból érkező gyorsvonatban vesztegel a balogfalai állomáson, ahol az utasok a bakterház melletti hűvösben tikkadnak már egy órája. Végül egyik barátom visz haza autóval, de még eltelik egy kis idő, amíg meghallom a Feled felől érkező gyorsvonat zaját.

Másnap a már említett, gyorsvonatban rekedt mozdonyvezetővel cigarettázom indulás előtt (akkor szerencsére nincs késés), aki megnyugtat, az sem lenne csoda az ezen az útvonalon közlekedő vasúti kocsik és a technika láttán, ha a mezőn landolna valamelyik szerelvény.

3. tétel: Nyár lévén néha kimozdul a minimálbérért bőszen robotoló gömöri emberfajta hazulról, s én is úgy döntöttem, ellátogatok Budapestre. Odafelé még úgy-ahogy, igaz, négyszeri átszállással, csekély hét óra alatt abszolváltam a 120 kilométeres távot, de hazafelé már nem ment minden ilyen simán. Hogy elérjem az utolsó, határról induló buszt, gyorsvonatra szálltam, amely el is jutott a gödöllői állami telepig, ahol valamilyen ismeretlen oknál fogva elakadt. A kalauzok eltűntek, infó sehol, majd jó két órás várakozás után megtudom az egyik portálról, hogy technikai hiba miatt a vonalon az aktuális járatok 30-40 percet késnek. Mintegy háromórás várakozás után továbbindulunk, az utolsó csatlakozás már rég elment, de Aszód után megjelenik a kalauz, hogy a jegyeket ellenőrizze. És gyorsvonati pótjegye van, fiatalember? – kérdi savanyú, unott arccal. A válaszom már nem tűr nyomdafestéket, így most itt gyorsan befejezem a vasútról és vasúti (v)iszonyokról szóló nyári gömöri elmélkedést. De örömmel jelentem, ha méregdrága taxival is, de hajnali fél négyre szerencsésen hazaértem.