Az ezerhatvankét esztendővel ezelőtt, 955. augusztus 10-én történt augsburgi, vagy más néven: Lech-mezei csatáig, eleink harminchárom kalandozó hadjáratot vezettek Nyugat-Európa ellen, ebből tizenhárom Itália, tizenegy pedig Bajorország ellen irányult. Az Augsburg mellett elszenvedett magyar vereséggel a nyugati kalandozások korának leáldozott és ezután őseink figyelme Bizánc felé fordult. A Lehel-monda és tárgyiasult emléke, a Lehel kürtje azonban a mai napig fennmaradt és a magyarság – különösképp a jászok és kunok – nemzettudatának szerves részét képezi.
A X. század ötvenes éveinek elején a német királyi családban viszály ütötte fel a fejét, I. (Nagy) Ottó király (uralkodott: 936-973) – majd 962-től császár – ellen szövetkezett fia, Ludolf sváb herceg és veje, Konrád lotharingiai herceg, akiket bajor, sváb és lotharingiai előkelőségek is támogattak. A két herceg semmitől sem riadt vissza, így 954-ben szövetséget kötöttek a magyarokkal, s ezért Bulcsú és Lél – vagy Lehel – csapatai Köln, Maastricht, Cambrai, Laon, Reims, Chalôns környékén zsákmányoltak és Itálián keresztül tértek haza. A következő esztendő tavaszán a bajorok ismét támadásra ösztönözték a magyarokat. Bulcsú és Lél serege a nyár elejére felkerekedett, miközben követeket küldtek Ottó királyhoz, hogy az fizessen adót számukra. A király azonban csak ajándékokat küldött, ugyanis esze ágában sem volt adót fizetni a magyaroknak.
„megragadva pajzsát és a szent lándzsát, elsőnek fordította lovát az ellenség ellen”
A magyar csapatok 955 júliusának végén végigprédálták Bajorországot és betörtek sváb területre. Körülzárták Augsburg városát, hogy meghódolásra kényszerítsék, ám a védők Ulrik püspök és Dietpold, a püspöki sereg parancsnoka vezetésével ellenálltak. Habár a magyarok ostromgépekkel is rendelkeztek, a pusztai harcmodorhoz szokván, inkább a város kiéheztetését választották.
Időközben Ottó seregei Donauwörth vagy Neuburg környékén gyülekeztek. A német sereget erősítette a királlyal kibékült Konrád herceg frank lovassága, a csehek és a svábok, így a királyi haderő nyolc részből állott, melyeket a korabeli krónikás „légióknak” írt le. Az élen haladó első három csoportosítás bajorokból állt, őket a frankok osztaga követte. A derékhadat a király szász katonái képezték, akik után a svábok következtek, mint a hatodik és hetedik csoportosítás részei, végezetül a nyolcadik seregrész, a csehek zárták a menetet.
A felmentő sereg közeledtének hírére a magyarok felhagytak az ostrommal, és Dietpold katonái is csatlakozhattak a királyi haderőhöz. A németek serege kb. 3000-4000, maximum 8000 fő lehetett, az ostromló magyaroké valamivel több.
Az összecsapásra 955. augusztus 10-én, méghozzá Szent Lőrinc napján került sor, így a németek erősen bíztak abban, hogy sikerül legyőzniük a magyarokat. A magyarok zöme még az éj folyamán átkelt a Lech folyó bal partjára, ahol a Wertach folyóig húzódó Lech-mezőn tartózkodott a német haderő, és augusztus 10-én reggel 7-8 óra tájt előbb a poggyászt őrző csehekre, aztán a svábok csapataira vetették magukat. Amikor erről Ottó király értesült, azonnal odaküldte a jobb szárny mögött álló Konrád frank lovasságát, amely rajtaütött és levágta a harácsoló magyarokat, miközben a másik magyar seregrész – érthetetlen módon – tétlen maradt. Konrád nem sokáig élvezhette diadalát, ugyanis miután a harcrendben újból elfoglalta helyét, a nagy melegben sisakját és páncélingét levetette, amikor a magyarok által rájuk kilőtt nyilvesszőinek egyike torkon találta és megölte. A magyar támadást nem várták be és megindult a harcrendbe fejlődött németek rohama és Widukind leírása szerint Ottó „megragadva pajzsát és a szent lándzsát, elsőnek fordította lovát az ellenség ellen, teljesítve a bátor katona és a legjobb hadvezér kötelességét.”
„Mi a magasságos Isten bosszúja vagyunk”
A németek ekkor még nem arattak döntő győzelmet, így a magyar csapatok java megmenekülhetett, azonban Ottó király el akarta venni a magyarok kedvét a további betörésektől, és követte a hátráló magyarokat. Közben Boleslav herceg cseh katonái lezárták a menekülési útvonalakat, a bajor várak védői is le-lecsaptak a hátrálókra, és a szétzilált magyar csapatrészeket a folyópartok és révek mentén szorították halálos kelepcébe. Lél és Bulcsú mellett Súr vezér is fogságba esett, akiket 955. augusztus 15-én Regensburgban bitóra húztak, hogy a magyarokat elrettentsék a további nyugati kalandozásoktól.
Widukind a következőket jegyezte fel a magyar csapatok felmorzsolásáról. „Az ellenség vitézebbjei eleinte ellenállást fejtettek ki, majd midőn látták, hogy társaik futásnak eredtek, ők maguk is megijedtek és a mieink sorai közé kerülve, lemészároltattak. A többiek egy része, miután lovaik fáradtak voltak, a legközelebbi falvakban húzták meg magukat, de ezeket a felfegyverzett lakosság körülfogta és az épületekkel együtt felégette. Mások a folyón átúsztatva akartak elmenekülni, de a túlsó meredek parthoz érve, visszabuktak és elnyelve a folyó áradata által veszték el életüket.”
Az 1360 táján keletkezett Kálti Márk-féle Képes Krónika így örökítette meg a csata históriáját: „Midőn I. Konrád uralkodott Alexandriában, a tizennyolcadik évben fölkerekedtek a magyarok, és Teutonia egyes részeit elpusztítván, megérkeztek Augusta [Helyesen: Augsburg] városához. Urricus [Helyesen: Ulrik] püspök a polgárokkal és Suevia főuraival együtt ellenállt, de a magyarok rendíthetetlenül ostromolták a várost, nem akartak onnan elvonulni; a védők ezért követeket küldtek az imént említett Konrádhoz, hogy siessen gyorsan a városlakók segítségére; ő ezt nem is mulasztotta el. Minthogy a magyarok a város ostroma közben vigyázatlanok voltak, az alaman és itáliai sereg váratlanul rajtuk ütött, még ha akartak volna, akkor sem tudtak volna elmenekülni; egyfelől a Lyh [Helyesen: Lech] folyó akadályozta őket, amely azokban a napokban a mellékfolyóktól különösképp megáradt, másfelől pedig az említett seregek szoros falként vették körül őket, korlátozván őket. Így beszorította tehát őket az ellenség, egy részüket elfogta, a másikat kíméletlenül legyilkolta. Leelt és Bulchut [Helyesen: Lélt (vagy Lehelt) és Bulcsút], a jeles kapitányokat is elfogták itt, és a császár elé vezették. Mikor a császár megkérdezte tőlük, miért olyan kegyetlenek a keresztényekhez, így válaszoltak: »Mi a magasságos Isten bosszúja vagyunk, ő küldött minket hozzátok ostorul, ha abbahagyjuk az üldözéseteket, akkor fogtok el és öltök meg bennünket.« Erre így szólt a császár: »Válasszatok olyan halálnemet magatoknak, amilyet akartok.« Leel válaszolt: »Hozassék ide a kürtöm, mihelyt belefújtam, majd felelek.« Odavitték neki a kürtöt, és amikor nekikészült a kürtfúvásnak, közelebb lépett a császárhoz, és állítólag olyan erősen homlokon vágta a kürttel a császárt, hogy a császár meghalt ettől az egyetlen ütéstől. És így szólott hozzá: »Előttem fogsz menni, és szolgám leszel a másvilágon« Scytha hiedelem ugyanis, hogy azok, akiket megöltek, a másvilágon nekik fognak szolgálni. Azon nyomban megragadták, és Ratisponában [Helyesen: Regensburgban] akasztófán végezték ki őket.”
Lezárult a nyugati kalandozások kora
Az augsburgi vereség rendkívül érzékenyen érintette az akkori magyar társadalmat, melyet leginkább a máig fennmaradt mondák, Lehel vezér halálának története és a hét gyászmagyar históriája mutat leginkább. Lehel mondája mellett fennmaradt a hagyomány szerint Lehelnek tulajdonított elefántcsont kürt is, mely az évszázadok során a tatárjárást követően letelepített jászkunok szimbólumává nemesült, s Jászberényben őrzik a nagy köztiszteletnek örvendő ereklyét.
Ezen vereség fordulópont volt őseink életében, ugyanis ezzel lezárult a nyugati kalandozások kora – igaz, 985-991 között még utoljára a Bécsi-erdő környékén hadakoztak magyar könnyűlovasok – , s ettől kezdve egészen a 970-ben elszenvedett arkadiupolisi vereségig dél felé, Bizánc ellen vezettek hadjáratokat.
