A tanévkezdés közeledtével egyre gyakrabban foglalkozunk azzal a kérdéssel, hogy mi legyen a hátrányos családokból érkező, többnyire roma származású gyerekekkel. Tegyünk kísérletet a beintegrálásukra, vagy inkább a kirekesztésük lehetőségein, formáin gondolkozzunk?
Pedagógiai szempontból az integráció azt jelenti, hogy az iskola (osztály) valamennyi tanulója kirekesztés nélkül, egymással együttműködve, saját kulturális értékeihez alkalmazkodva, egyéni adottságainak megfelelő fejlesztésben részesül. Szakemberek véleménye szerint viszont az integráció csak akkor hatékony, ha a „befogadott” gyerekek aránya nem halad meg egy bizonyos mértéket (egyes szakemberek max. 10-15%-ról beszélnek).
A felvidéki magyar iskolák szempontjából elsősorban a szociálisan hátrányos és halmozottan hátrányos családokból származó, többségükben roma gyerekek integrációját kell megoldani. Az említett csoportokból érkező gyerekek aránya iskoláinkban (országos szinten) már ma is meghaladja a 30%-ot és számarányuk folyamatosan nő.
A magyar iskolák gyerekeinek egyharmadát viszont nem lehet figyelmen kívül hagyni és csak arra várni, hogy minél korábban hagyják el intézményeinket. Ha ugyanis ezekről a gyerekekről „lemondunk”, akkor pedagógusaink egyharmada is az utcára kerül. És ha ezek a gyerekek funkcionális analfabétaként kerülnek ki iskoláinkból, akkor is a környezetünkben fognak élni, mégpedig szociális segélyen, tehát az általunk befizetett adókból. Ezt sem akarhatjuk.
A nemzetközi PISA felmérések, de a hazai felmérések (Tesztelés 5, Tesztelés 9) eredményei is arról tanúskodnak, hogy folyamatosan nő az ún. kockázatos csoportba tartozó gyerekek száma. A Hitelesített Mérések Nemzeti Intézete (NÚCEM) szerint (is) ez az eredménytelenség elsősorban a szociálisan hátrányos családokból származó tanulók számlájára írható.
A gyenge tanulmányi eredményeken kívül a fogadó iskolákban megnőtt a hiányzási órák száma, nőtt az agresszivitás és sok tanuló viselkedési zavarokkal küzd. Ezek olyan oktatási, nevelési és szocializációs problémák, amelyekre pedagógusaink nincsenek felkészítve. A magyar szülők közül néhányan, az említett problémára hivatkozva, a helyi szlovák iskolába viszik gyermekeiket, mások pedig vállalva az utaztatást, a szomszédos község iskoláját választják. Ezzel próbálják megóvni gyermeküket az esetleges zaklatásoktól és a kevésbé motiváló környezettől.
A községek egy része egyházi vagy magániskolát nyit, ahonnan kizárják a roma gyerekeket. Mások az alapiskola felső tagozatán matematikai, idegen nyelvi stb. osztályokat nyitnak, ahová az említett gyerekeknek esélyük sincs bejutni. A gond az, hogy ezek a megoldások „szegregáció” gyanúsak, jogilag nehezen védhetőek és a problémát nem oldják meg, csak áthárítják az állami iskolákra.
A roma gyermek számára a beiskolázás fokozott terhet jelent az elvárásokban viselkedésben, nyelvben, szokásokban stb. Az iskolában olyan környezettel találkozik, amelyhez eddig nem volt szokva, nem sajátította el szokásait, szabályait, vagy nem ismerte kommunikációs sajátosságait. A gyermekek teljesítményére legnagyobb hatással a szociokulturális háttér van. Ez azt jelenti, hogy két tanuló, különböző szociokulturális háttérrel azonos iskolában különböző képességeket, készségeket sajátít el. Az iskola nem képes az iskolába lépéskor meglévő különbségeket kiegyenlíteni, és a teljesítménybeli különbségek megmaradnak a 15. életévük betöltése után is. De mindenképpen az említett különbségek csökkentésére kell törekednünk.
A hátrányos helyzetű tanulókról való gondoskodás feltételezi a tanulási folyamat individualizációját, egyéni tervek kidolgozását, a differenciálás alkalmazását. De tudatosítani kell azt is, hogy az egyéni különbségek kompenzálása csak akkor lehet eredményes, ha az egyéni tanulási folyamat nem az emlékezeti tudásra épít, hanem a kulcskompetenciákra.
A romaprobléma megoldása bonyolult társadalmi feladat, érzékeny megközelítést, nagyon-nagyon sok időt és türelmet igényel. „Alapvető tévedés azt hinni, hogy a romák idővel átlagos városlakóvá válnak. Eredetileg vándorló életmódot folytattak és az ebben rejlő kultúrát hozták magukkal. Ezt a kultúrát a sajátunkéval egyenrangú kultúraként kell kezelnünk”. Nem szabad, és nem is lehet a romákat saját képünkre formálni, asszimilálni, mert ez katasztrófához vezet – állítja Sanders (1.)
Figyelembe kell tehát venni a másságot és meg kell találni a módot arra, hogy a saját kultúrájukkal összhangban éljenek, de ne kirekesztettségben és mélyszegénységben, a társadalom perifériáján. Ezért elsősorban a mélyszegénységet kell felszámolni! Ez társadalmi feladat! Mi, pedagógusok azzal segíthetünk, hogy a roma gyerekeket műveltséghez juttatjuk.
(Felhasznált irodalom: (1.) Mihočková,E.: Indiánske omyly.Magazín Plus 7 dní,č.7/2013)
