Nézem Pista bát a verandán, ahogy hevesen csóválja a fejét. Kérdem tőle naivan: Máris rájárnak a seregélyek a szőlőre, még alig kezdett érni a muskotály? Aszongya nem! „Ez a Slota utód felrúgta a koalíciós szerződést.” Nagyot derülök, hogy mit kell ezen így meglepődni, így sebtiben rá is kontrázok az öreg méltatlankodására: „És emiatt tán kevesebb lesz a seregély?”
– Hát, az biztos, hogy nem – mondja.
Nem hagyom az öreget, szemtelenkedő kedvem járja, ismét visszakérdezek:
– És a kenyér olcsóbb lesz tán?
– Na, jól van, hagyd abba, hozd inkább a kapákat, mert Dankóék miatt még a szőlő se kapálja be magát.
Zsinórban már nem is tudom hányadik írásom ez, ami ismét „ugyehogymegmondtam” hangvételben kell, hogy íródjon. Nem öröm számomra sem, hogy így kell tollforgatnom, és az az érzés kerülget, mint a birkás viccben, amikor miközben a pásztor és a kutya tereli a nyájat, az egyik birka odasúgja a másiknak, hogy szerinte az ember és a kutya összejátszanak. Erre a másik letorkolja őt, hogy hagyjon már fel az összeesküvés-elméletekkel.
Valahogy így vagyunk mi is ezzel a kormánykoalícióval, illetve per pillanat annak válságával. Már az elejétől fogva tudott, hogy egy korrupt, minden hájjal megkent posztkomcsi, egy, a megnyájasodást mímelő vad nacionalista (és mellékesen mindennél hataloméhesebb), illetve egy elvtelen, opportunista banda összefogásából bizony nem sok jó sülhet ki. Akkor sem, ha ők azt mondták, mert el akarták mondani. De még akkor sem, ha mindenkinek azt akarták lenyomni a torkán, hogy nincs más megoldás, nincs alternatíva, és különben is itt vannak a szélsőségesek, akik ellen ádázul harcolni kell.
Nyilvánvaló volt, hogy ezt a tákolmányt egyetlen dolog tudja egyben tartani: az érdek. Az uniós források fosztogatása, és a hatalomból eredő lehetőségek kihasználása. Ezek viszont nemhogy alkalmas eszközei lennének a szélsőségesség elleni harcnak, ellenkezőleg, minden egyes ilyen sunyi mutyizás, összekacsintás, átjátszás gyengíti az emberekben a demokráciába vetett hitüket, és mind jobban hajtja a szelet a szélsőségek malmára.
Sokan ugyanakkor azt jósolták, hogy a felek ügyesen megosztoznak a szajrén, és ez mégiscsak egyben fogja tartani az amúgy egymással sehogy sem kompatibilis feleket. Azzal viszont kevesen számoltak, hogy a tricikli közepén muzsikáló fiúban több ambíció rejtőzött, mint az első ránézésre látszott. A túlbecsült ambíció pedig kisebbségi komplexussal vegyítve bizony veszélyes dolog. A történelemben akadt pár olyan agyament, akinél eme vegyületre a fél világ ráfázott. No, de azért „Kapitán Danko”-t ne emeljük ilyen magaslatokba, neki annyi jutott, hogy a kánikula kellős közepén két cinkostársát jól ágyékon térdelje.
Lett is ebből dínomdánom, pedig még világosan az sem látszik, hogy mi is történt. A kapitány úr ugyanis a túl jól működő gazdaságot és az eredményeket jelölte meg elégedetlensége okául. (Ha valami túl jól sikerül, akkor nálunk azt szokták ilyenkor mondani, hogy ha már ennél is jobb lenne, el kellene rontani kicsit.) Lehet, hogy a kapitány egyik garami hajózása során hallotta felénk ezt a mondást, és megszívlelte, nem tudom. Az viszont biztos, hogy az utóbbi hetekben egymást követő korrupciós botrányokból sejteni lehetett, nem maradnak következmények nélkül.
Hogy a smeres elődök, államtitkárok nőttek volna-e pimaszul a szerencsétlen Plavčan fejére, ahogy azt kapitánya állítja? Vagy a csóri miniszter olyan balfácán, hogy még lopni sem tud rendesen, és szimplán lebukott; ámbátor annak lehetőségét se zárjuk ki, hogy a kettő vegyülete a valóság, de ezt minden bizonnyal sosem tudjuk meg igazán. A lényeg, hogy a pókerasztal hirtelen mozdulattal lett felrúgva, és máris pattanhatnak elő a zsebekből a bicskák, törhetnek az asztallábak, hogy kezdődjön a buli. Azt ugyanis azért a smeres önérzet sem hagyhatja – legalábbis orbitális arcvesztés nélkül biztosan nem –, hogy behódoljanak Dankónak, és mostantól úgy táncoljanak, ahogy ő fütyül.
A legnagyobb vesztese az egésznek mégis a mi Lebo Bélánk, az ő gerincének ugyanis már nincs hova hajolnia – ne is csodáljuk, hogy porckorong sérvet kapott. De széles e tájon alig maradt ember fia, kit ordasul ne árult volna még el, ebből kifolyólag vészesen szűkül azok köre, aki egy árva szavát is komolyan tudja még venni – beleértve immár a sajátjait is, akiket a megfelelő pillanatban ugyancsak lóvá tett. Így számára most létfontosságú, hogy mindent bevetve kibékítse a durci feleket és visszalapátolja a trutyit a paciba, ugyanis egy előrehozott választás saját maga és pártja totális bukását eredményezheti, ha csak megint meg nem könyörül rajtuk valaki. De hát ilyet tisztességes ember ma már csak nem tesz… Főleg úgy, hogy Luca asszonyság is már nagyon fontolgatja az „illusztris” társaságból való angolos távozást Šebejjel és Kresákkal karöltve.
A többiek pedig? Megérdemlik egymást, egyikükért sem lesz nagy kár. Kezdődjön a játék!
