Bár politikai, gazdasági és társadalmi tekintetben évtizedekre határozta meg a sorsunkat, a Magyarország második világháborús részvételét lezáró 1947-es párizsi békekötés történelmünk méltatlanul elfeledett eseménye – jelentette ki a Nemzeti Közszolgálati Egyetem rektora.
A témában rendezett pénteki budapesti konferencián Patyi András megemlítette, hogy a magyar politikai és tudományos élet mindmáig nem tartotta és nem tartja megemlékezésre, végiggondolásra érdemesnek e békeszerződés kérdését, pedig ez volt az a megállapodás, amely lehetővé tette, hogy Magyarország területén szovjet megszálló csapatok tartózkodjanak. A békeszerződés 1947. szeptember 15-én lépett életbe, függetlenül attól, hogy a magyar kormány 1947. évi XVIII. törvényként ratifikálta azt. Ugyanis a három szövetséges nagyhatalom léptette életbe a békeszerződést, melyek annak rendelkezéseiről „rólunk, de nélkülünk” döntöttek. Elvileg Magyarország függetlensége, katonai, politikai és gazdasági szuverenitása ezzel helyreállt. Ezután ki kellett volna vonni a megszálló csapatokat Magyarországról, de itteni állomásozásuk indoka 1955-ig az Ausztriában állomásozó szovjet egységek ellátása volt, majd amikor újabb magyarázatra volt szükség, az 1956-os forradalom és szabadságharc lett az ürügy – hallhattuk Patyi Andrástól a trianonit felváltó, kereken hetven éve hivatalosan életbe lépő, Magyarország sorsát meghatározó békeszerződésről.
Balogh Csaba, a Külgazdasági és Külügyminisztérium közigazgatási államtitkára arról szólt, hogy Magyarországot a második világháborúba a politikai felkészületlenség és kiszolgáltatottság sodorta, amelynek végére vesztesként az ország tovább gyengült és az európai békerendezés „legalján foglalt helyet”. Mindez logikus következménye volt annak, hogy hazánk a háborúban súlyos anyagi és emberveszteségeket szenvedett, majd ‒ a szocialista lózungok dacára ‒ továbbra is vele ellenséges vagy nem igazán barátságos államok vették körül, és csak évtizedek múltán, a rendszerváltozás idején fordulhatott a „szovjet Európa” helyett a berlini és brüsszeli központú „német Európa” felé.
A hét évtizeddel ezelőtti és a mai helyzetet összehasonlítva az államtitkár ezt követően szólt arról is, hogy Magyarország bizonyos fokú emancipációjára ugyan sor került, viszont a kormánynak ma is tennie kell azért, hogy a nemzetközi együttműködés európai rendszerében Európa nagyobb nyugati országaival legalább jogilag egyenrangú félként és egyenlő bánásmódban részesülve legyünk a verseny részesei. Ezt jelentősen nehezítik azok a beidegződések, amelyek térségünk kisállami struktúrájában az elmúlt évtizedek során már-már a túlélés feltételévé váltak, vagyis hogy valamennyien a nagyobb hatalmakkal szoros kapcsolatra törekedve alakítsuk politikánkat. Ezzel a hagyománnyal a visegrádi együttműködés kialakítói 1991-ben szakítottak, mivel a nagyhatalmak mindig előszeretettel aknázták ki azokat a regionális konfliktusokat, amelyek megakadályozták az említett országok erős, egységes nemzetközi fellépését. Ez azért sem könnyű – említette meg Balogh Csaba – mert a régi megközelítésmód megerősítése irányában is történnek lépések. Az elmúlt egy hónap során például ilyennek számít, hogy a térségben tett látogatásai során Emmanuel Macron francia államfő Budapestet és Varsót gondosan elkerülte.
Az elmúlt hetven év nemzetközi viszonyait áttekintve Fülöp Mihály, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi és Európai Tanulmányok Karának egyetemi tanára arra hívta fel a figyelmet, hogy a háború utáni helyzet fél évszázad alatt napjainkra teljesen megváltozott. A világháború nagy győzteseinek: az Amerikai Egyesült Államoknak, Nagy-Britanniának és a Szovjetuniónak, illetve Oroszországnak az európai befolyása napjainkban lényegesen kisebb, mint korábban volt. Ráadásul a Szovjetunió utódállamai fegyveres harcot vívnak egymással, miközben a világégés vesztese, Németország Európa vezető erejévé vált. A háború utáni békerendezés sajátos ellentmondása, hogy csupán Németország szövetségeseivel írtak alá 1947-ben békeszerződéseket, amelyek – köztük a magyar is – kivétel nélkül büntető jellegűek voltak. Magával Németországgal csak ötven év elteltével, amelyben viszont már nyoma sem maradt a büntetésnek. Sajátos ellentmondás, hogy Japánnal 1951-ben csak különbéke született, így a nemzetközi politikában napjainkban az orosz-japán béke az egyetlen elvarratlan szál – fogalmazott Fülöp Mihály. A győztes nagyhatalmak ugyanis végleges európai területi renddé szervezték az 1947-es párizsi (olasz, román, bolgár, magyar, finn) békeszerződéseket, az 1955-ös osztrák államszerződést és az 1990-es német végleges rendezést azzal, hogy a legyőzött államokat a már megkötött és megkötendő szerződések teljes elismerésére kötelezték.
Az Állambiztonsági Hivatal Történeti Levéltárának tanácsadója, Baráth Magdolna a Magyarországgal kapcsolatos alapvetően barátságtalan szovjet attitűd megnyilvánulásait sorolta fel, s arra is felhívta a figyelmet, hogy vannak ebben máig megmagyarázhatatlan momentumok, például a szovjet álláspont 1944 januárja és júniusa közötti, hazánkkal kapcsolatos tisztázatlan változása.
Az Állambiztonsági Hivatal Történeti Levéltárának igazgatója, Cseh Gergő Bendegúz a vesztes államokkal kötött fegyverszüneti rendszereket hasonlította össze. Külön figyelmet szentelt az olaszokkal, azaz a nem szovjet befolyási zónába tartozó vesztes országgal kötött békének, valamint a szovjet zónába tartozó Bulgáriával, Romániával, Magyarországgal és Finnországgal kötött megállapodásoknak. Utóbbiakban lényegesen kisebb volt a kormányok mozgástere és az itteni, szovjet dominanciájú szövetséges ellenőrző bizottságok jóval tovább és főként a háború befejezése után működtek. Térségünkben sokkal inkább lehet az 1945 utáni időszakot térfoglalásként, semmint a béke előkészítéseként értelmezni – ez volt Cseh Gergő Bendegúz mondanivalójának a lényege.
Gyarmati György, a Pécsi Egyetem Történettudományi Intézetének tanára, Ivánfi Miklós, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Külügyi Munkacsoportjának kutatója, Kiss Dávid, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa ennek ellenére mégis a konkrét Duna menti különbéke tudományos és katonai vonatkozásait elemezték előadásaikban.
A román‒magyar és jugoszláv‒magyar viszony mellett kiemelt figyelmet kapott a csehszlovák‒magyar viszony elemzése, erről két előadás is szólt a konferencián. Szarka László, a Selye János Egyetem Tanárképző Karának tanára Csehszlovákia és a magyar békeszerződés címmel tartott előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy Magyarország északi szomszédjának esetében mennyire nehézzé tette helyzetünket az, hogy Csehszlovákiát – Jugoszláviához hasonlóan – a nagyhatalmak győztes államnak ismerték el. Csehszlovákia II. világháború utáni magyarüldöző politikájára hozott konkrét, beszédes példákat előadásában Popély Árpád. A Selye János Egyetem tanára az 1945 és 1948 közötti időszakra vonatkozóan ismertette a csehszlovák nemzetállami törekvések primitív magyarellenes diszkriminatív intézkedésekben megfogalmazódó vonásait, azt, miként alakult a Magyarországra űzéssel kombinált reszlovakizáció egy kis morva- és csehországi deportálással „fűszerezve”, továbbá azt, hogy ennek miért „kellett” aztán véget vetni.
