Nagy Károly/az Isonzó folyó - Fotó: Tóth Klára

 A caporettói áttörés százéves évfordulója alkalmából ötnapos zarándokvonat indult a nyáron Budapestről az első világháborús déli frontra, Olaszországba, az Isonzó völgyébe. Ezen a vonaton ült a Nagy Háború hősének dédunokája, Attila is, Szentpéterről.

Az Ausztrián és Szlovénián keresztülhaladó Isonzó Express történelmi utazásra vitte utasait: az isonzói csaták helyszínére. Az első világháború véres csatáinak színterén tajtékzik ma is az Isonzó, Európa smaragdzöld vadvize, a festői szépségű völgyben, mely a mai Szlovénia és Olaszország területén fekszik.

Főként felvidékiek, erdélyiek és kárpátaljaiak ontották vérüket a hazáért

Száz évvel ezelőtt az Osztrák-Magyar Monarchia csapatai Olaszország csapataival álltak hadban. 1915 nyarától 1917 októberéig tizenkét alkalommal csaptak össze a seregek ebben a völgyben, mely csaták állóháborúba torkolltak. A harcok viszonylag kis területen hatalmas áldozatokat követeltek.

A nagyobb létszámú olasz hadsereg – egyes vélemények szerint – több mint egymillió olasz katonát veszített az isonzói csatákban. A kisebb, de taktikusabb és felszereltebb Monarchia hadseregének veszteségét ennek felére becsülik: főként felvidéki, erdélyi, partiumi és kárpátaljai hadosztályok veszteségeként. Magyarország Honvédelmi Minisztériumának számításai szerint az első világháborús centenárium utolsó évére, vagyis 2018-ra készülhet el a magyar katonai veszteséget tartalmazó adatbázis, melynek köszönhetően hozzávetőleges pontossággal meg tudják állapítani az elesett katonák számát.

Az állóháborúnak a caporettói áttörés vetett véget, melynek köszönhetően az Osztrák-Magyar Monarchia csapatai előrenyomulhattak Olaszországba.

Az Isonzó Expressz

A HUNINEU – Alapítványnak köszönhetően a Kárpát-medencében élő mintegy ötven külhoni magyar számára nyílt lehetőség részt venni ezen az utazáson. Az alapítvány célja lehetőséget biztosítani a hadi eseményeken valamilyen formában érintett külhoni magyaroknak, ezáltal erősíteni a nemzetrészek közötti összetartozást és megteremteni a közös emlékezést, nemzedékeken átívelően. Így vehetett részt az utazáson több felvidéki, köztük Nagy Attila is, akinek dédnagyapjáról a Kossuth Rádió katonahősöket bemutató sorozatában ily módon emlékeznek meg:

„1917. június 27-én Batkow és Zwyczyn községek között volt állásban a győri császári és királyi 19. gyalogezred, amikor több órán át tartó hatalmas pergőtűz után indult meg az orosz gyalogság támadása. A támadás egyes pontokon sikerrel járt, s az oroszok helyenként nemcsak az első vonalat foglalták el, hanem a második vonalat is elérték. Ebben a válságos helyzetben beérkezett a rohamszázad. Nagy Károly volt a rohamszázad jobbszárnyának szakaszparancsnoka. Rohamjárőreivel vad elszántsággal rohanta meg az oroszokat. A meglepő és nagy áldozatokat szedő kézigránát-támadástól annyira megrendültek az oroszok, hogy visszarohantak első vonalunkba. Nagy oda is követte őket és megkezdte kézigránátjaival az árkok tervszerű felgöngyölítését. Erre a már hátrálásban levő gyalogságunk is visszafordult és közös erővel sikerült az ellenséget mindenütt kiverni állásainkból. Nagy Károly a fényes sikerű és bravúros ellentámadásért megkapta az I. osztályú Ezüst Vitézségi Érmet és előléptették törzsőrmesterré”.

„Míg ő 25 évesen a háborúban harcolt, addig az én legnagyobb problémám, hogy melyik boltba menjek vásárolni”

A dédunokát, Attilát kértük, foglalja össze pár mondatban az Isonzó Expresszel tett utazásának élményeit, benyomásait. Szűkszavú, visszafogott mondataiból érződik, hogy megérintették a látottak. „A Kossuth Rádió Hősök naptára műsorában hallottam, hogy dédnagypapám milyen hőstettet vitt végbe az első világháborúban. Apám mesélte nekem, hogy dédnagypapám Doberdónál is harcolt az isonzói csatákban. Ezen az utazáson mindenképp szerettem volna részt venni, hogy élőben is láthassam, milyen körülmények között kellett harcolniuk az olasz haderővel szemben. Az is fontos volt számomra, hogy jobban beleláthassak dédnagypapám fiatalkori életébe” – fogalmazta meg utazásának indíttatását.

„Dédnagypapám, Nagy Károly 1892-ben született, tehát amikor a hőstettet végrehajtotta, egyidős volt velem. Míg ő 25 évesen naponta a háborúban harcolt, addig az én legnagyobb problémám, hogy megfeleljek a munkahelyemen, vagy melyik boltba menjek vásárolni. Nehéz erre az érzésre jelzőket találni, de óriási élmény volt látni a hadszíntereket, a kiépített állásokat és az első világháborús múzeumokat” – számolt be Nagy Attila.

Egy követ sem akarok látni

Attilát megragadta egy történet, amelyet az Isonzó Expressz utazóinak meséltek a történészek. Az egyik magyar katona írt haza. A levélben arra kérte a feleségét, hogy dobja ki azt az egy szem követ, ami a kút mellett van, mert több követ az életben nem akar látni. „Számomra ebből érződik, milyen lehetett az alföldi magyar katonáknak ott a hegyes, sziklás terepen harcolni”.

A magyar katonahősök emlékét őrző weboldal tanúsága szerint az I. világháború során a Magyar Királyság területén 3 800 000 embert mozgósítottak. Egy részük a Magyar Királyi Honvédség, mások a császári és királyi haderő alakulataiban szolgáltak. Közülük a különböző frontokon 661 ezren haltak hősi halált, 743 ezren megsebesültek és 734 ezren hadifogságba estek.  Nagy Károly 1969-ben, 77 évesen, szülőföldjén hunyt el.