Az első világháború isonzói csatái az Osztrák-Magyar Monarchia és az Olasz Királyság csapatai között lezajlott ütközetek voltak az olaszországi hadszíntér északkeleti szakaszán. A túlerejű olasz hadsereg 1915. június 23. és 1917. szeptember 12. között 11 offenzíva során próbálta meg az Isonzó folyó mögött húzódó osztrák-magyar védelmi vonalakat áttörni. Száz esztendővel ezelőtt, 1917. október 24-én azonban az osztrák-magyar és a német csapatok indítottak támadást, a 12. isonzói csata pedig a caporettói áttörés néven vonult be a hadtörténelembe.
A 11. isonzói csatát követően – melynek a többihez hasonlóan célja volt az osztrák-magyar csapatok Isonzó folyó melletti védelmi vonalait áttörni és azokat felsodrítani, hogy azután az olaszok Trieszt felé nyomulva a tolmeini és görzi hídfők bevételével a Doberdó-fennsíkot birtokba vegyék – az Osztrák-Magyar Monarchia csapatai a Bainsizza-fennsíkra és az attól délre fekvő, az olaszok által teljesen körbevett Monte San Gabriele magaslatra – kedvezőtlen védelmi állásokba vonultak vissza. Fennállott annak a veszélye, hogy egy sikeres olasz támadás esetén az ellenség a Wippach-völgyi és a Görztől keletre fekvő állásokat felsodrítja, amely maga után vonná az osztrák-magyar csapatok délnyugati arcvonalának összeomlását, és szabaddá válna az út Trieszt és Pola irányába.
A fentiekből adódóan az osztrák-magyar Hadseregfőparancsnokság tehermentesítő támadási tervet dolgozott ki, és a Flitsch-Tolmein közötti szakaszon, súllyal Cividale felé akart offenzívát indítani, melyhez német csapaterősítéseket kért. Nem sokkal később, 1917. szeptember 6. után érkezett meg az Otto von Below gyalogsági tábornok vezette – hét hadosztályból álló – német 14. hadsereg, s az osztrák-magyar Délnyugati Arcvonalparancsnokság (parancsnoka: Jenő főherceg) alárendeltségébe lépve, a császári és királyi 10. és a 2. Isonzó-hadsereg között, Flitsch-észak – Tolmein-dél térségében vette át a védelmet. Ezen csoportosítással szemben állott a Capello tábornok vezette olasz 2. hadsereg, attól balra a Carnia-csoport, míg jobbra az Emanuele Filiberto di Savoia, Aosta hercegének parancsnoksága alatti olasz 3. hadsereg. Ezen az arcvonalon az olaszok 238 zászlóaljával szemben a központi hatalmak 171 zászlóalja állt, tüzérsége 2549 db löveget, 536 db aknavetőt és 88 db légvédelmi löveget számlált, légi erejét pedig 84 db vadász- és bombázó repülőgép jelentette.
A 12. isonzói csata október 24-én, hajnali 2 órakor – hideg, esős, ködös időben – vette kezdetét, amikor a császári és királyi I. hadtest arcvonalszakaszán gázlövéssel vezették be a támadást, majd reggel 6 óra 30 perc és 8 óra között az arcvonal teljes tüzérsége zúdított pergőtüzet az olasz állásokra. A gyalogság ezután indult támadásra, s reggel 9 órakor már az első olasz árokrendszert sikeresen áttörte. Az esti órákra a német és az osztrák-magyar csapatok három ékben – közel 32 km szélességben és 6 km mélységben – áttörték az olasz IV. és XXVII. hadtestek állásait és elfoglalták Caporetto városát. A császári és királyi I. hadtest csapatai elérték Sagát, a császári és királyi 50. gyaloghadosztály 15. hegyidandárja és a Stein-csoport Karfreitet vette be, miközben a velük szemben álló olasz 19. gyaloghadosztály szinte teljesen felmorzsolódott. A támadás balszárnyát képező Kosak-csoport (császári és királyi 35. és 60. gyaloghadosztály) és a császári és királyi XXIV. hadtest az olasz 2. hadsereg déli szárnyát kötötte le.
Október 25-én megindult a felbomlásban lévő, menekülő olasz csapatok üldözése, miközben a Monte San Gabrielénél a 20. honvéd gyaloghadosztály katonái az olasz 3. hadsereg túlerejű támadásait verték vissza. Október 26-án a császárvadász-hadosztály 3. császárvadász ezredének egyik zászlóalja a Punta di Monte Maggiorét elfoglalva kettévágta a Julia-Alpok olasz védelmi rendszerét, így másnap az olasz főparancsnokság kénytelen volt csapatainak elrendelni a visszavonulást a Tagliamento folyó mögé. Ezen a napon, a déli arcvonalszakaszon a császári és királyi XVI. hadtest bevonult Görzbe, míg északon a császári és királyi 10. hadsereg nyugati irányba nyomult előre. Az osztrák-magyar csapatok október 30-án és 31-én érték el a Tagliamentót, a Conrad-Hadseregcsoport pedig november 2-án foglalta el a Tagliamento felső szakaszát.
Az olaszok szégyenletes veresége következtében az osztrák magyar csapatok egészen a Piave folyóig nyomultak előre. Az olaszok véres vesztesége hatalmas volt: 10.000 halott, 30.000 sebesült, 294.000 hadifogoly, valamint 400.000 szétugrasztott katona. Anyagi veszteségeik is katasztrofálisak voltak, hiszen a központi hatalmak 4384 löveget és aknavetőt, 300.000 puskát, 3000 géppuskát és 2000 géppisztolyt zsákmányoltak tőlük. Vereségük oly mértékű volt, hogy a demoralizálódott olasz szárazföldi haderőt antant segítséggel kellett újjászervezni. Ezzel szemben a központi hatalmak csapatainak vesztesége jóval kevesebb volt, 70.000 katonát veszítettek, melyből az osztrák-magyar csapatok véres vesztesége 5438 hősi halott és 24.976 sebesült volt.
A magyar katona helytállását somorjai báró Lukacich Géza császári és királyi altábornagy, a Doberdónál harcoló magyar királyi 20. honvéd gyaloghadosztály parancsnoka így írta le a Nagy Háború utolsó esztendejében: „Doberdó neve elválaszthatatlanul egybeforrott a legendás magyar vitézséggel, mely ebben a háborúban az ősi magyar virtus minden erejével lángra lobbant és vakító fénye az egész világ előtt tisztán olvashatóan hívta fel a figyelmet e nemzet ezeréves történetére és sértetlenül megőrzött ősi erényeire. A Doberdót, a doberdói harcokat, a karszti fennsík irtózatos nehézségeit ismernie kell minden magyar embernek, hogy hinni tudjon és bízva bízzon népének életrevalóságában és létjogosultságában.”
Hadtörténelmi érdekesség, hogy a 12. isonzói csatában vett részt a bajor Alpenkorps főhadnagyaként Erwin Rommel, a második világháború későbbi legendás német vezértábornagya, aki bátorságáért kiérdemelte a legmagasabb német katonai kitüntetést, a „Pour-le-mérite”-t.
A közös hadsereg pozsonyi császári és királyi 14. gyaloghadosztálya mellett több, felvidéki hadkiegészítésű gyalogezred is részt vett az offenzívában, így a tengerzöld hajtókás-fehér gombos losonci 25-ös (ezredtulajdonos: Pokrony Ármin lovassági tábornok), a fekete hajtókás-sárga gombos esztergomi 26-os (ezredtulajdonos: Schreiber Győző táborszernagy), a buzérvörös hajtókás-fehér gombos kassai 34-es (ezredtulajdonos: II. Vilmos német császár és porosz király), és a halványpiros hajtókás-fehér gombos ungvári 66-os (ezredtulajdonos: Péter Ferdinánd főherceg, vezérőrnagy) bakák.
A caporettói áttörés centenáriumán rájuk is emlékezzünk!
