Herkálypusztán 1849. szeptember 27-én írták alá a kapitulációs egyezményt, melyet október 2. és 4. között az erőd átadása és a várőrség fegyverletétele követett. Ezen szomorú eseményeket idézzük fel múltidéző írásunkban.
A császáriak és a magyar fél által aláírt egyezmény a következő pontokat tartalmazta:
„1. A várőrség fegyver nélkül szabadon bocsájtatik. A tisztek kardjai tulajdon gyanánt megmaradnak. Azoknak a tiszteknek, kik előbb a cs. kir. seregben szolgáltak, külföldre útlevél adatik; azok, akik útlevelet nem kérnek, szabadon hazatérhetnek, kivéve azokat, akik a haditörvényszék előtt önként jelentkeznek. A honvédtiszteknek, kik előbb a császári seregben szolgáltak, a hazájukban való tartózkodás minden bántalom nélkül biztosíttatik. A cs. kir. ezredek legénysége közbocsánatot kap, s azok az egyének is, kik közben tisztségre emelkedtek, hasonlóképp szabadon bocsájtatnak s további üldözésnek kitéve nem lesznek. 2. Külföldre szóló útlevél mindazoknak, kik 30 nap alatt jelentkeznek, adatni fog.
3. Tiszteknek egyhavi díj, a legénységnek tíznapi zsold adatik osztrák bankjegyekben, a cs. kir. szabályszerű hadiilletmény szerint.
4. A várőrségnek, kincstári utalványok kiadása által előidézett kötelezettségei kiegyenlítésére 500 ezer pengő forintok fizettetnek osztrák bankjegyekben.
5. A Komáromban létező rokkant és beteg harcosok jövője biztosíttatik.
6. Ingó és ingatlan magánvagyonát, egyáltalában mindenki megtarthatja.
7. A fegyverlerakásnak helye, ideje és módja utólagosan fog meghatároztatni.
8. Minden ellenségeskedések ezennel mindkét részről megszüntetnek.
9. A vár hadi szokás szerint – és mindkét részről helybenhagyás után – átadatik.”
Október 1-jén este 9 órakor érkezett vissza Komáromba az a küldöttség, amely meghozta a szomorú hírt, miszerint Pétervárad őrsége valóban megadta magát, így másnap kezdetét vette a komáromi erőd átadása.
Október 2-án délelőtt 10 órától a sánctábor és a dunai hídfő került átadásra, ahol a Janik-, Rakovszky- és Kosztolányi-hadosztályok tették le a fegyvert. „A csapatok, melyek zászlóaljanként harcvonalban állottak föl, puskáikkal tisztelegtek és a zenekar rákezdte a »Rákóczi-indulót«. (…) Klapka a csapat előtt végig nyargalt, azután középen megállott és fölszólítá katonáit, hogy sorsukban nyugodjanak meg. Erre »lábhoz!« és »imához!« vezényeltek. Ezen percek alatt, melyeket még a zene komoly akkordjai is emeltek, hallható volt a sereg zokogása, mely ezen utolsó gyakorlatát megtört szívvel teljesíté. A bevégzett ima után a puskák gúlákba rakattak, a szerelvények letétettek, s ekkor a vad fájdalom szétszaggatá a megszokott fegyelmet. A zászlóaljak legénysége zászlajához rohant, ezen golyóktól átluggatott szent jelvényhez, melyet annyi csatába, oly sok ütközetbe kisért, hogy utolszor csókolja meg azt és abból emlékül vigyen magával egy darabot. – A tisztek sírva borultak egymás nyakába és a legénység kezöket csókolá. Oly jelenet volt ez, mely a legkeményebb szívet is megindította” – emlékezett vissza Szinnyei József 203. honvédzászlóaljbeli főhadnagy.
Október 3-án az Ó- és Újvárat, továbbá a Duna-szigetet adták át 519 löveggel egyetemben, mely eseményen Klapka tábornok is jelen volt. A Zichy-hadosztály katonái még utoljára megéljenezték parancsnokukat, miközben a zenekar a Klapka-indulót játszotta.
Ezen a napon adta ki Klapka tábornok utolsó napiparancsát: „Bajtársak! Keblem elfogul, mert utóljára szólok hozzátok, kikhez annyi öröm és szenvedés, annyi drága honfivéren nyert dicsőség, s kikhez egy szent kötelesség közös érzete fűzött elválaszthatatlanul. Egy szép, de küzdelem-teljes pályára léptünk nem rég. A legmagasztosabb feláldozással törtünk a kitűzött cél felé. Megtettük, mit ember saját erejével tenni képes, s pirulás nélkül állhatunk Isten, és a világ színe elé. Ám a sors könyvében máskép volt megírva… És most lelépünk a pályáról, melyre oly sok szép reményeket hintett a közérzelem, s melyen elvérezhetünk ugyan, de vele a nemzet ügyének többé használni nem fogunk. Lelépünk a térről, mert a haza kivánja, mellynek tovább is leend szüksége hű fiakra; lelépünk, mert szent tartozásaink vannak azon haza iránt, mely úgy lehet, fennmaradásunkban leli a jövő minden vigaszát. Maradjatok hát továbbra is támoszlopai!… A feladatot, melly előttetek áll, férfiasan s mindvégig következetesen teljesítsétek. Meghajoltatok, mert kellett; – az események törhetetlen hatalma előtt hajoltatok meg, … ez és a megmentett becsület adhat megnyugvást mindnyájatoknak. Vegyétek férfias, elszánt küzdelmeitekért a haza legforróbb köszönetét! Vegyétek egyszersmind szíves végbucsúmat. Isten veletek!…”
Este Klapka tábornok búcsúvacsorán látta vendégül a helyőrség tisztikarát, amely visszaemlékezése szerint „szomorú lakoma volt, hisz azt sem tudtuk: látjuk-e még valaha egymást az életben? A lakoma végén egy ív járt köztünk kézről kézre, amelyre ki-ki felírta a nevét. Ez íven kölcsönösen azt az ünnepélyes ígéretet fogadtuk meg egymásnak, hogy híven és rendületlenül kitartunk ügyünk mellett, s első hívásra újólag készen leszünk érte vért és vagyont, mindenünket kockára tenni. S ez ígéretéhez egyikünk sem lett hűtelen, – egyikünk se habozott, bármi lett is utóbb végzete, ama küldetés kötelességeit magára vállalni, mely a honunk elnyomói ellen folytatott küzdelmünkben osztályrészéül jutott.”
Október 4-én a belváros, a Vág menti védőművek, a Nádor-vonal és az Apália-sziget adatott át a városban lévő kincstári épületekkel és javakkal együtt. Az Eszterházy- és Nedbal-hadosztályok a Cigánymezőn sorakoztak fel, hogy megváljanak fegyvereiktől.
A komáromi várőrség fegyverletételéről Jókai Mór unokahúga, Vály Mari így emlékezett vissza: „A vár kapitulációjának kihirdetése egy szomorú, esős őszi napon történt (…) Ugyanazon nap délutánján kivonult az egész helyőrség és nemzetőrség a Cigánymezőre (…) és ott lerakták fegyvereiket (…) A Szombathy és Tolnai utcán vonult végig ez a kimondhatatlanul szomorú temetési menet. A magyar nemzet szabadságharcának temetési menete! (…) Elfeledheti-e ezt a délutánt valaki, aki átélte? A fekete posztóval bevont dobok pörgésének gyászos hangja (…) a sírva masírozó katonák (…) a katonákat kísérő, zokogó közönség (…) örökké tartó emlékekkel bevésődtek a lelkekbe.”
Szinnyei József főhadnagy keserédesen jegyezte fel, hogy 1849. október 4-én „d. u. 4 órakor már egy fegyveres honvéd sem volt Komáromban. E nap hajnala borús volt, esett is. Egész délig nagy sürgés-forgás volt a városban; levert alakok, bús arcok, kesergő szemek, bánatos honvédek mindenfelé. Az utolsó nap, az utolsó lap az 1848-49-iki honvédek történetében, mely ragyogni fog örökké!”
