A Felső-Gömör hagyományos táncait bemutató sorozatunk alábbi részében a szilicei Mezei Sándorral (1910) készült, 1975-ben rögzített beszélgetést közöljük.
A Duna Menti Népek Nemzetközi Folklórfesztiválja európai szintű, tíz napig tartó rendezvény volt, mely 1972-ben került először megrendezésre Kalocsa központtal, de társrendezőként tevékenykedett Szekszárd és Baja városa is. A magyarországi 20-25 hagyományőrző csoport mellett mintegy 12-15 külföldi csoport is rendszeresen meghívást kapott. 1973-tól Csehszlovákiából minden alkalommal egy cseh vagy szlovák, és egy magyar csoportot hívtak meg. A magyar csoport kiválasztása és felkészítése a Csemadok Központi Titkárságának, valamint a Népművelési Intézet Nemzetiségi Osztályának a feladata volt. A legjobb csoportunk jutott ki. A szilicei hagyományőrzők a borzovai (Szádvárborsa) hagyományőrző csoporttal közösen Árvalányhaj Folklórcsoport néven nagyon eredményesen képviselték a Gömör tájegység néptánckultúráját. 1973-ban elhozták a fesztivál nagydíját, egy gyönyörű herendi vázakészletet, melyet Rozsnyón, a Csemadok Járási Titkárságán helyeztek el, hogy láthassa mindenki, aki itt megfordul.
Visszatérve Kalocsára, ahol én, mint konferenciára meghívott zsűritag voltam jelen, kérlek, beszélj az ezzel kapcsolatos emlékeidről, hogyan éreztétek ott magatokat?
Emlékszem, voltak ott németek is, Kassa vidékéről szlovákok, meg sok csoport máshonnan. A legszebb élményem? Mit mondjak, ott minden nagyon szép volt. Mikor mentünk az utcán, mi, sziliceiek, borzovaiak azt daloltuk, hogy: „Kalocsai bíró, levelet kapott…” meg, hogy:
Kalocsai bíró háza, de magos,
Rajta három ablak zsalugáteros,
Negyediken néz ki maga a bíró,
Jertek fiúk, itt van már a behívó.”
Bizony megtapsoltak minket, az utca két oldaláról fényképeztek, meg kiabálva biztattak! A falunk, meg az egész járás nagyon örült a sikerünknek.
A kalocsai vendégszereplésre a szilicei és borzovai egyesített Árvalányhaj Folklórcsoport utazott?
Igen, egy egész autóbusszal voltunk. Sokan jöttek volna kísérők Szilicéről is, meg Borzováról is. A kis unokám, meg talán Várady Laci, a Népes valamikori táncosának a fia voltak a tartalék táncosok, csak azokat vittük, a meghívóban meg volt határozva a létszám.
Tehát voltak szereplők és tartalékosok?
Igen, de jöttek volna még többen is. Én nem tanultam a táncokat – mondja a felesége, Ilonka néni, aki az utolsó pillanatban ugrott be a csoportba táncospárnak, mert valaki nem mehetett – én csak úgy táncoltam, ahogyan a lakodalmakban is szoktunk. Nagyon nagy sikert aratott a táncunk, úgy tapsolt a közönség, hogy no…, aztán – folytatja Sándor bácsi –, hát igen, sok szép élményünk volt. Mindenütt jó volt, ahol felléptünk, de olyan nem volt sehol, mint Kalocsán.
Jól gondolom, hogy a közös együttesnek ez volt a legjelentősebb fellépése, vagy még itthon is jártatok szereplésekre?
Mindenhová közösen jártunk. Zselízen is nagyon szívesen fogadtak, az országos magyar népművészeti fesztiválon. Az volt az egyik legszebb emlékem, hogy a színpad mellett voltak azok a nagy öreg fák. Mikor eskedtettem a katonáimat, hogy… „Az erdőben, a mezőben, van egy nagy fa,/Abban a nagy fában egy nagy, nagy odú,/ Abban a nagy odúban, egy nagy, nagy madár,/ Ugyanaz a madár vájja ki a szemetek világát,/ Ha káplárodnak szavát nem fogadod”. Rámutattam a nagy fára. Volt is akkor ott nagy taps.
Már többször meggyőződhettem róla, hogy Mezei Sándor mindig talált időt, hogy a szakemberek, néprajzgyűjtők rendelkezésére álljon. Csak egy pár nevet említek: Ág Tibor, Hemerka Olga, Martin György, a fiatalabbak közül Quittner Jancsi, Kamarás Imre, Sárszögi Csilla, Tóbisz Ferenc, meg többen Budapestről. Kik voltak azok a gyűjtők, akiknek szívesen énekeltél, táncoltál és főleg mit?
Hát, elmondok egyet-kettőt:
Szilicére két úton kell bemenni,
De szeretnék a rózsámmal beszélni.
Télen, nyáron virágzik az ablaka,
Jaj, de sokat bekopogtattam rajta.
Már ezután arra veszem az utam,
Amerre az a két fényes csillag mutat,
Két fényes csillag mutasd meg a hazámat,
Jaj, de régen nem láttam a babámat.
Elmegyek, elmegyek,
El is van vágyásom.
Szilice faluban,
Nincsen maradásom.
Akkor lesz, mikor lesz,
Visszajövetelem,
Majd ha egy szem búza,
Száz keresztet terem.
Az pedig sosem lesz,
Hogy annyit teremjen,
Így hát, kedves kis angyalom,
Haza ne várj engem.
Tudod a számát, hogy hány nótát, népdalt énekeltél a gyűjtők kérésére?
Ki tudja már azt, sokat. Ha éjjel nem tudok aludni, sorban jutnak eszembe a dalok, oszt csak mozgolódom. Az asszonynak meg jó füle van. Mit csinálsz? Mondom, megcsúszott a dunna rólam. Bennem van a ritmus. Mozdul a lábam, ha valami zene van. Mit csináljak, ilyen természetű vagyok. A feleségem is ilyen természetű, ő is szeret dalolni, táncolni.
Ilon néni, emlékszik még a fonóban énekelt dalokra?
Én bizony mindent daloltam, de már nincs olyan hangom. No, egyet, kettőt eldalolok:
Szilicei nagytoronyban, de csuhajla,
Kilencet ütött az óra, de csuhajla,
Nem ütött az nékem jóra,
Áll a babám kézfogója, de csuhajla.
Nem ütött az nékem jóra,
Áll a babám kézfogója, de csuhajla, de csuhajla.
Eresz alatt fészket rakott a csóka,
Barna legény tanított a csókra.
Tüzes csókját, jaj, de sokat, vissza-visszakérte,
A szívemet, a lelkemet adtam neki oda érte. (Változás nélkül ismétli a dal két utolsó sorát.)
A karikázóban nagyon kedves daluk volt a „Kovács pengeti a vasat…”, az hogy van?
Ezt nagyon szerettük a karéjban, meg csárdásban is énekelni, mert ez olyan nagyon ropogós:
Kovács pengeti a vasat, sűrűen kocogtatja,
Szeretőmet a faluban más leány csalogatja,
Ne csalogasd a szeretőmet, azt a kutya betyár mindenedet,
Sej, nem érdemes a leány szívét legényért szomorítani.
Közben eszembe jutott a vasvári verbunk tánc dalszövege, a Sárga szöget veretek a csizmámba:
Sárga szöget veretek a csizmámba,
Szőke kislányt szeretek a világba,
Szőke kislányt veszek el majd, ha lehet,
Apja, anyja, apja, anyja ne átkozzon engemet.
(Folytatjuk)
