Knirs Imre három éve Komárom alpolgármestere, az MKP jelöltjeként 14-es sorszámmal indul a novemberi megyei választásokon. Vele beszélgettünk Klapka városának régvolt dicsőségéről, hanyatlásáról és a kiút lehetőségeiről.
Érdekes fejlődési víziót vetett fel a kampány során. Úgy néz ki, ez a kikötőre épített gondolatsor már régóta foglalkoztatja, hogy éppen most, a megyei kampány során kezdte el hangsúlyozni, amikor a többi képviselőjelölt inkább a megyei kompetenciákat említi, esetleg azt, miképpen rakja majd rendbe a megyei költségvetést.
Persze, fontosak a többiek által felvetett javaslatok, amelyek közvetlenül a megyét érintik, de én inkább azt próbálom felvázolni, hogy mi lehetne Komárom és a régió fejlődési alapja. Azt próbálom kihangsúlyozni, hogy mi az az általános cél, amiért dolgozni szeretnék, a részletkérdésekről pedig a józan ész alapján kell dönteni. Szerintem jobb, ha elmondja valaki, miért is akar küzdeni, mint hogy a végén kiderüljön, néhány részfeladat vagy hangzatos jelszó mögött csak a nagy üresség lakozik.
Az a kép, amit a jelenlegi Komáromról a kampány során fölvázol, mintha egy hanyatló, önmaga volt nagyságától frusztrált várost mutatna, amely nem találja az útját, amelyet mindig megrövidítenek, mert többre lenne jogosult, legalábbis történelmi múltja miatt.
Talán mert így is van. Valamit az elmúlt huszonöt év döntéshozói nagyon elrontottak, és nem csak országos szinten, hanem sajnos a közülünk valók is. Ha a történelmet nézzük, Komárom pár száz évvel ezelőtt a Magyar Királyság ötödik legnagyobb városa volt. Nem véletlenül, hiszen Csallóköznek, Mátyusföldnek, a Vág és Garam közének volt a kapuja a nagy európai kereskedelmi útvonalra, a Dunára. A kikötő pedig forgalmat képezett az egész városban, a kiskereskedőkön, szolgáltatókon kívül komoly kereskedőházak virágoztak, ráépülhetett a hajógyártás, a nehézipar és mindez komoly piacot jelentett a környék gazdáinak is.
Mi jelentette a törést a város fejlődésében? A rendszerváltozás, vagy valami más?
Ez több tényezővel is magyarázható. Talán még sokan emlékeznek a nyolcvanas évekre, amikor a hajógyár 6800 alkalmazottal működött, jól élt a vezető és jól élt az egyszerű munkás is. A város vállalatai alkalmazták az egész régió munkavállalóit, és a mérnöki tudás is jelen volt a városban. A 90-es években, mivel átrendeződtek a piacok, összeomlott a gazdaság és ezt a nehézipar nagyon megszenvedte. Ekkor számtalan rossz döntés született, a város sok olyan stratégiai tulajdonától szabadult meg, amely a jelen helyzetben, amikor a gazdaság újra erőre kap, nagyon hiányzik, mert nincs mihez nyúljunk. Ennek most isszuk meg a levét. A Duna-parti infrastruktúra olyan adottságokkal bír, hogy egy kis összefogással virágzó termelési központ alakulhatna ki, ahova könnyen lehet beszállítani a nyersanyagot és könnyen elszállítani a kész terméket. Azt, hogy a város eladta a tulajdonrészét a kikötőből, nem csak ostobaságnak, hanem egyenesen bűnnek tartom.
Úgy gondolja tehát, hogy Komárom fejlődésének kulcsa a kikötő? Jelenleg mi a baj vele?
Olyan most, mint a darumadár, amelyik szépen száll, mi pedig innen lentről legfeljebb csak irigykedve nézhetjük. Jelenleg a szlovák kikötővállalatot – amely a pozsonyi és a komáromi kikötőből áll – egy „csinos” céghálózat birtokolja. Ha jobban megvizsgáljuk, akkor különböző ciprusi és máltai offshore cégeken keresztül eljutunk két Liechtensteinben élő úriemberhez, akik valószínűleg úgy döntöttek, hogy amíg bírja a pozsonyi kikötő, addig komolyabb áruforgalmat nem hoznak Komáromba. A mi kikötőnk évi 4,5 millió tonna áruforgalmi kapacitással bír, aminek csupán az öt százalékát használják ki, azt is zömmel egy dunaszerdahelyi logisztikai cég. Miközben a pozsonyi kikötőben teltház van, és az ottani áruforgalom tízszerese a komárominak. De a tulajdonosok hozzáállása érthető, mert minek osztanák meg a forgalmat, ha ehhez fel kellene emelni az itteni kiszolgáló személyzetet, ami többletköltséggel járna. Ez viszont ellentétben áll Komárom érdekeivel.
Ez így nagyon lehangolónak tűnik, mi lehet ebből a csapdahelyzetből a kiút?
Jó volna, ha helyben forgalom képeződne. Jó volna, ha a Duna-parti ipari komplexum tulajdonosai között végre valamilyen megegyezés születne egy közös stratégia mentén. Jelenleg mindenki maga spekulál, mindenki a maga kis vagyonkájából próbálja a legjobb eredményt kihozni, pedig ha összefognának, lehet, hogy egy egységes koncepcióval többet elérnének. A napokban is tárgyaltam a magyar hajózási vállalat, a MAHART vezérigazgatójával, aki felvázolta, hogy a gönyűi és a dél-komáromi kikötők kisebb kapacitása mellett mind a személyszállításban, mind a teherszállításban szívesen kihasználnák az észak-komáromi lehetőségeket. Jelenleg, bár nagyon kicsi a meggyőzőerőnk a szlovák kikötővállalat felé, mint város, meg kell próbálnunk közvetíteni. Meggyőződésem, hogy ha az áruforgalom komolyabban beindulna, ráépülhetnének beszállító-ipari középvállalatok, illetve a kiskereskedelem és a szolgáltatók forgalma is növekedne általuk.
A jövő fejlődési víziójától térjünk át egy közelebbi fejlesztéshez. A volt poliklinika épülete olyan, mint egy sebhely a város főterén. De az egész ügy olyan, mint egy állatorvosi ló, amilyen furcsán születtek a döntések az épület felújítása körül.
Mielőtt a kérdésre válaszolnék, azt szeretném, ha a volt poliklinikát ezentúl elkezdenénk, mondjuk Klapka-palotának hívni, mert ha megújul, akkor új megnevezés is kijár neki. Tudom, hogy ez a polgárok döntése lesz, de én egyelőre hadd hívjam így. Nem akarom azt boncolgatni, hogy mi okozta az épület eddigi pusztulását, inkább onnan kezdeném, hogy a Klapka-palota felújítását egy nehéz tárgyalássorozat előzte meg a magyar kormánnyal. Érdekes volt, hogy amikor megjelentem a felújítás finanszírozásának lehetőségével és egy javaslattal az épület kihasználására, rögtön felbukkant két másik ellenjavaslat, persze ezek elég életképtelenek voltak. A megvalósításhoz szükséges előkészületek során is a kelleténél többször ütköztünk akadályokba. Mintha egyesek nem volnának érdekeltek a felújításban, mintha pillanatnyi politikai haszonszerzésért gátolnának egy olyan ügyet, ami az egész közösséget érinti. Gondolom, ezt látja állatorvosi lónak, mert ez akkor van így, ha túlzottan szétforgácsoljuk az erőinket és engedjük, hogy egyesek a zavarosban halásszanak.
Jelenleg hol tartanak a beruházás előkészületei?
Most fejeződtek be különböző állagfelmérések, amelyek szükségesek a tényleges tervezés elindításához. Ezen kívül le kell tennünk az asztalra egy komoly kihasználási tervet, ami bizonyítaná, hogy az épület fenntartható lesz. Abból indultunk ki, hogy városunkban, amely a Felvidék központja, annak központi terén, egy exkluzív épületben kialakítsuk Felvidék kulturális és gazdasági centrumát. Az első két emeleten irodahelyiségeket szeretnénk kialakítani, amelyek otthonai lennének a felvidéki magyar szervezeteknek, de szeretnénk, ha Felvidék gazdaságát meghatározó szervezetek is helyet találnának nálunk. A pincerészben egy komolyabb éttermet tervezünk, amely a vendégeken, turistákon kívül kiszolgálná a konferencia rendezvényeit és az épületben dolgozókat is. A földszinten művész-cukrászdát, kávézót, galériát, azaz olyan tereket szeretnénk, ahol az emberek találkozhatnak. A tetőtérben pedig egy 500 férőhelyes konferenciatermet alakítanánk ki, ahol mobil falakkal kisebb termek is leválaszthatók lennének. De az is szerepel a tervekben, hogy az épület egyes tereiben, tárgyalóiban rendszeresen felvidéki magyar képzőművészek munkáit állítanánk ki.
Három éve Komárom alpolgármestere. Ennyi idő alatt profi politikussá érhet-e az ember? Miként tekint a politikára a megyei választások előtt?
Nem tudom, hogy azzá értem-e már, és sajnos nagyon kevés politikus miatt mondanám azt, hogy azzá is szeretnék érni. De ez talán azért van, mert nekem más volt az életutam. Élsportoló voltam, birkóztam, festőnek tanultam ki és a rendszerváltozás óta vállalkozom az építészet és a vendéglátás területén. Csak negyven évesen tettem le az érettségit, majd végeztem el az egyetemet és szereztem meg a doktori címet. Lehet, hogy egyesek megmosolyognak, de mivel dolgoztam fizikai és szellemi munkát is, tudom, hogy pontosan ezért más szemmel nézem a világot. Jobban meg tudom becsülni a valódi munkát, talán józanabbul ítélek, a vállalkozás pedig rákényszerített bizonyos racionalizmusra.
Nagyon sok olyan politikával foglalkozó egyénnel találkozom, akik szépen tudnak beszélni, reprezentálni, az egész mögött pedig nincsen sem valós elgondolás, sem valós teljesítmény. És mégsem mondja ki senki, hogy a király meztelen. Legtöbben csak azzal törődnek, hogy mindig a legszebb arcukat mutassák, hogy vélt vagy valós ellenfelüket legyűrjék, mindezt a legédesebb mosollyal, és ez mindent felülír, a közösség érdekét, a pénzügyi veszteséget, bármit. Ha ilyen politikára gondolt, akkor azt hiszem, nem akarok politikus lenni, inkább a városért és a régióért gályázó melós maradok továbbra is.
