Többen voltak a vendégek Izsáról mint a vendéglátó Rákóczi Klub tagjai a szerdai klubdélutánon. De akik eljöttek, egy igazi baráti találkozó szívmelengető két óráját élhették át, amelyben volt színes, okos polgármesteri beszámoló, megrendítő vers a deportálásról, három hagyományőrző együttes műsora és finom falatok bőséggel – vidám beszélgetések és koccintások kíséretében.
Dr. Halzl József, a Rákóczi Szövetség elnöke és Martényi Árpád alelnök, a klub vezetője fogadta a vendégeket. Szomorúan állapíthatták meg, hogy nem tolonganak a fiatalok, noha számos budapesti középiskolában és egyetemen működik a Szövetségnek tagszervezete. A rendezvényeket rendszeresen látogató idősebbek is csak lassan népesítették be a helyiséget, hiszen a Rákóczi Klubnak új helyszínt kellett keresnie az őszi évadtól, a Magyarság Háza várbeli épületének bezárása miatt. A Pesti Vármegyeháza fogadta be egyik földszinti termébe.
Martényi Árpád rövid köszöntője után bemutatta az izsai vendégeknek az 1991-ben a Rákóczi Szövetség égisze alatt működő klubot, és beszámolt a legutóbbi idők fontos eseményeiről, majd Domin István, Izsa polgármestere mutatta be a Komáromtól 8 kilométerre, a Duna bal partján, a Zsitva mellett fekvő községet. Gyorsan válaszolva is egy kérdésre elmondta, hogy pontosan hol is kötötték meg a híres zsitvatoroki békét 1606-ban Bocskai István fejedelem közvetítésével.
Izsa történelmi emlékei azonban a római időkre nyúlnak vissza, erről később részletesebben is szó volt, de a polgármester – érezhetően gyakorlott előadó – a bevezetőt rövidre fogta, tudván, hogy az elején nem adatokkal, hanem érzelmileg kell megfogni a közönséget. Ezért csak annyit mondott el településükről, hogy 1640-1700 fő lakja (a Komáromból kiköltözők miatt mozog a szám), 70 százalékuk magyar, a népesség összetételén erős nyomokat hagyott a II. világháború utáni deportálás és a lakosságcsere. S ezzel át is adta a mikrofont három izsainak, akik egy népdallal idézték fel hajdani szenvedésüket. Közülük az idős Gogola József gyermekként maga is átélője volt a deportálásnak.
Versét, amelyben egyszerű és őszinte részletességgel foglalta rímekbe a Csehországba kitelepítés történetét az otthon elhagyásától, a hosszú vonatút rettenetén át a munkáskezek helyett öregeket, síró asszonyokat és gyerekeket kapó cseh gazdák csalódottságáig és mégis emberséges viselkedésükig, Domin István tolmácsolta. Gogola József valószínűleg nem tudta volna végig mondani, hiszen később, mikor az öleléseket, gratulációkat fogadta és mutatta verseinek kis kötetét, meg-megbicsaklott a hangja kérdéseinkre válaszolva. Annyit mondott el, hogy amióta nyugdíjban van, azóta ír verseket, ebben a kötetben (fellapozta és mutatta a fényképeket) benne van családja is.
A megrendítő vers után a csöndet nyolc asszony és öt férfi, valamennyien népviseletben, bevonulása törte meg. A Csemadok mellett működő Gyöngyösbokréta kultúrcsoport népdal-összeállításukkal már a megmaradás derűjét sugározták.
A Baross Gábor programtól sokat remélnek a helyi kisvállalkozók
Domin István polgármester ezután már részletesebb képet adott Izsáról, az elhangzottakra is utalva megjegyezte, hogy bár valóban légiessé vált a határ, könnyű az átjárás a közeli Komáromból, az államhatár ma is ott van a fejekben. Egyébként a város közelsége azon is érezhető, hogy Izsa külvárosiasodik: a kertekből eltűnt a háztáji gazdaság. Az általános demográfiai helyzet, a csökkenő lélekszám viszont kevésbé érezhető, mert sokan költöznek ki a városból.
Izsa címerének bemutatásával a történelmet is illusztrálta: a kiterjesztett szárnyú római sas utal arra, hogy itt húzódott a limes, a szemközti Brigetio-Szőny fontos központ volt. A címer bejegyeztetése azonban némi problémát okozott, a mečiari időkben arra gyanakodtak, hogy az valójában a magyar turulmadár. Később kiegyenesített szárnyaiban náci jelképet véltek felfedezni. Végül a címer megmaradt, és Izsa ápolja római örökségét, annál is inkább, mert a hajógyár bezárásával ötezer környékbeli ember munkahelye szűnt meg. Sokan járnak át Magyarországra dolgozni illetve a szlovákiai ipari központokba, és a Baross Gábor programtól sokat remélnek a helyi kisvállalkozók.
A fejlesztést elsősorban az idegenforgalmi lehetőségek kiaknázásában keresik: 2013-ban adták át az organikus stílusban épült Kelemantia római kori és néprajzi múzeumot, fürdők, a Duna-parton húzódó Eurovelo 6 bicikliút, a felvidéki lovas hagyományőrzés, amit kínálnak a vendégszeretet mellett. Mindehhez jobb turisztikai, népszerűsítő anyagokra és a szálláshelyek növelésére van szükség, erre törekszik a Vág-Duna-Ipoly Eurorégió elnökeként.
A gondok között említette az alacsony népszaporulatot, a visszaszoruló agráriumot és a szakoktatás hiányát. „Lesz sok diplomás, de nem lesz mezőgazdász, kőműves, villanyszerelő.” Az úthálózat sem kielégítő, mert a szlovák kormány nem ruház be magyar területeken, de ezzel az ott lakó szlovákokat is bünteti. Támogatásra nem számíthatnak a szlovák kormány magyar tagjaitól sem. Az oktatás ellentmondásairól azt is megjegyezte, hogy van kétnyelvű óvodájuk és magyar iskolájuk, mégis sok szülő a komáromi szlovák iskolába adja gyerekét. Mindazonáltal céljuk, feladatuk: magyarnak maradni szülőföldjükön. Egy szép jelképeként a Hídverő Napok keretében Székelyudvarhelyről érkezett kopjafa fényképét vetítette ki, amelyet a Duna-menti települések közül 13 felvidéki és 5 magyarországi szalagozott fel.
Izsa 30 százalékos szlovák lakosságának képviselőjét is elhozták a klubdélutánra: a Matica Slovenská hatfős női kórusa két népdalt énekelt a szerelemről szlovákul, az egyik a Békés megyei szlovákok körében élt, onnan hozták a lakosságcserével átkerült nagyszüleik. Kérdésünkre Helena Vicianová, az együttes vezetője elmondta, hogy nemcsak a magyarországi szlovák felmenők dalait őrzik, de hagyományaikat, receptjeiket is, amelyeket egy receptkönyvbe gyűjtve, családi fényképekkel illusztrálva kiadtak, sőt egy összejövetelükön el is készítették és végig kóstolták.
Kóstoló – népviseletből és finomságokból
Az izsai magyar finomságokból egy sós süteményt és három különböző rétest hoztak az asszonyok, nagy sikerük volt, de még a kis büfé megnyitása előtt a Búzavirág Asszonykórus műsorát nézhettük, hallgathattuk meg: vezetőjük Sámson Gizella a kórus tagjait különböző ruhákba öltöztette, s mindegyikről elmondta, milyen alkalmakkor, milyen életkorúak viselhették. Láttunk hétköznapi és vasárnap délutáni ruhát, fiatal lányruhát és menyecske ruhát és megtanultuk, hogy egykor a menyasszonyi ruha fekete volt.
Természetesen a legnagyobb tapsot az a kórustag kapta, aki édesanyja 1938-ban viselt esküvői ruháját öltötte fel. Népdal-összeállításukat az „Isten áldja meg a magyart…” kezdetű nyitotta, és a Béke fejedelme című egyházi ének zárta, amelyet Sámson Gizella elmondása szerint Izsa himnuszaként énekelnek. „… békét kisfalunknak, békét a világnak!” – szól az utolsó sor. Így legyen!
