(Fotó: pixabay.com)

Pénteken ünnepnap volt Szlovákiában. Valahogy nem volt igazi az ünnep. A polgárok zöme csak, mint kellemes munkaszüneti napot élte meg, ami szerencsére megnyújtotta a hétvégét.

Akik megemlékeztek róla, szinte kivétel nélkül a kivívott szabadságot éltették. Azt a kivívott szabadságot, amivel – és már huszonnyolc éves tapasztalat után mondhatjuk – nem tudtunk élni.

Mint sok más témában, itt is klasszikusan elbeszélünk a lényeg mellett, és nem akarjuk meglátni a mélyebben húzódó folyamatokat, mert így talán kényelmesebb és egyszerűbb. Pedig csak a pontos diagnózisból tudunk tanulni. Kényelmesebb egyszerű ellentétpárokkal magyarázni a folyamatokat. Diktatúra – szabadság, kommunizmus – liberalizmus, tervgazdaság – szabad piac, és mindre rámondhatjuk, hogy a maga szemszögéből mindenkinek igaza van, csak a valódi szabadság, az egyének tisztes boldogulása nem valósult meg. Mert talán nem is ez volt a cél. Ezért is sokak bírálják az eddigi folyamatokat, szidják a módszerváltozást, ahol a kisembernek nem biztos, hogy jobb lett, mint volt előtte.

Az események kitermelték a maguk hőseit. Egyesekre közülük felnézhetünk, néhányukra kevésbé, a későbbi szerepvállalásuk szerint. A hőstettük annyi volt, hogy tudtak élni a lehetőséggel, a bűnük viszont, hogy általában csak a lehetőséget látták meg, a valós folyamatokat pedig csak most tudjuk felfogni.

A kommunista kártyavár összeomlott akkor, és a novemberi-decemberi tüntetős napok megengedték, hogy a nép átélje a forradalmi eufóriát, ezzel is legitimálva az elkövetkező rezsimet. Az embereket pedig megvezették, hogy a nyugati izmus legyőzi a keleti izmust, és bíztunk benne, mert az ugye, szabadságot, gazdagságot, biztonságot hozott a nyugati társadalmaknak. Mi pedig reménykedhettünk, hogy röpke pár év alatt oda jutunk, ahol a fejlett nyugat leledzik.

Ma sokan porhintésnek tartják a novemberi napok felbuzdulását. Persze jó érzés volna azt hinni, hogy a tüntetések nyomása miatt omlott össze a rendszer, és deheroizáló arról beszélni, hogy a nyugat addigra gazdasági fegyvereivel kivéreztette a szovjet monstrumot, amelynek már sem ereje, sem eszköze nem volt az ellenállásra.

Nem volt véletlen a szabad kapitalizmus győzelme a kommunista államkapitalizmus felett. A győzelem kulcsa abban rejtezett, hogy a szocialista rendszer nem tudta kihasználni az egyéni ambíciókat a fejlődés érdekében és megrekedt az ötvenes évek gazdaságszervezési modelljénél. A kommunista tervgazdálkodási államkapitalizmus csupán a hatvanas évekig volt versenyképes. Lemaradt, mert nem vette észre, hogy a hetvenes években elindult nyugaton a harmadik ipari forradalom. Bár ezt technológiai forradalomnak állítják be – a számítógép megjelenésével hozzák összefüggésbe –, de nem ez volt az igazi innováció, hanem a globális termelés megjelenése és a termékpályán belül az értéklánc bevezetése.

A kommunista rendszer itt vesztett, mert nem tudott haladni az új idők termelésszervezésével. Persze, ráerősítettek még néhány fegyvernek minősíthető klasszikus gazdaságpolitikai lépéssel is, mint a kamatlábak vagy az energiahordozók árának rángatása, de a vereség oka az volt, hogy a gazdasági folyamatok leragadtak az ötvenes évek szintjén és nem volt sem tudás sem akarat, hogy ezt megújítsák.

Nem a diktatúra megdöntésén akarok siránkozni, hanem az azt követő folyamatok hibáira szeretném felhívni a figyelmet. A legnagyobb problémának azt tartom, hogy nem volt meg a képességünk annak megfogalmazására, mibe is lépünk bele nyolcvankilencben.

A kommunizmus kizárólagos narratíváját felváltotta a liberalizmus szintén kizárólagos narratívája. Ami az állam teljes kivonulását követelte meg a gazdaságból, mint egységes receptet a gazdaság felélénkítésére. Arról nem is beszélve, hogy ezáltal a nyugat egy teljesen új gazdaságszervezési modellel vette át a gazdaságunk szervezését. Nem tudtuk, milyen forradalom zajlott le a nyugati gazdaságban, milyen eszközei vannak a jövedelem kiszivattyúzására. Csak mondtuk a mantrát, hogy privatizálj, deregulálj, liberalizálj és közben észre sem vettük, hogy szinte egy-két év alatt tönkrement a volt szoci blokk gazdasága, az állami vagyon nagy részét kitevő üzemek vagy tönkrementek, vagy nyugati kézbe esetleg haverokhoz kerültek. Töredék áron kótyavetyélték el a gyárakat, mert ugye, minden annyit ér, amennyit adnak érte és a korszellem meg egyéb kényszerítő erők megkövetelték a gyors privatizációt.

Kelet-Közép-Európa akkori értelmiségi elitje pedig szintén nem tudott korszakot váltani a vitáiban. Folytatta azokat a vitákat, amit a huszadik század 20-30-as évei, azaz a második ipari forradalom generált. Vitáztak a népi-urbánus törésvonalon, vitáztak a nemzeti vonalakon és nem vették észre, hogy a világ már egy szintet ugrott.

Természetesen minden vita hasznos lehet, de a mindenkori értelmiségnek megvan a felelőssége az őt eltartó népesség irányába, hogy adekvát válaszokat adjon arra, milyen fejlődési képlet alapján gyarapodjunk, mi az a sikeres stratégia, ami alapján boldogulhat a közösség.

Ezt nem tudta a 89-es korszak értelmisége megválaszolni, és ezért van keserű szájíze a korszakot átélő polgároknak a bársonyos forradalom megítélésében.

Mit lehet levonni tanulságként? Ez a hajó valószínű már elúszott, de a világ ismét változik. Egy új technológiai forradalom, a negyedik ipari forradalom kopogtat az ajtónkon és most a kezdetekkor dől el, ki is lesz a nyertese. Továbbra is csak elszenvedői leszünk a világ történéseinek, vagy megtaláljuk a megfelelő stratégiákat olyan új kihívásokra, mint a robotika, az Ipar 4.0, a digitalizáció, a platform alapú kereskedelem vagy akár az önvezető autó.

Az elkövetkező évek dilemmája tehát: nem mindegy melyik oldalra kerülünk, aki a számítógépnek parancsol, vagy akinek a számítógép parancsol.