Az első bécsi döntést 1938. november 2-án írták alá, aminek köszönhetően a Felvidék és Kárpátalja egy része visszakerült az anyaországhoz. A magyar katonák néhány nap múlva meg is érkeztek a visszacsatolt területekre, de nem minden magyar település került vissza az anyaországhoz. A Zoboralja több települése szlovák fennhatóság alatt maradt, köztük Pográny is. Az akkori mindennapokról Pindes Lászlóval beszélgettünk, aki kisgyermekként élte át az eseményeket.
„Kálaz és Bábindal között volt a határ, mi meg szlovák területen maradtunk. Kálaz Magyarországhoz tartozott, mert kicserélték Újfaluval. Bennünket nem csatolhattak vissza, mert közel voltunk Nyitrához. Nyitra már szlovák város volt, bár rengeteg magyar élt ott akkor. A Zoboralja lakosságának java magyar volt. A Zoboron éltek a magyar urak, sokaknak a városban voltak üzleteik, fent pedig az úriházaik. Néhányukra emlékszem, jártunk hozzájuk. Például Huszárnak könyvnyomdája volt Nyitrán. Arnold ítélőbíró volt” – mondta el Pindes László.
Felső-Zoboralján az itt maradt falvak magyarok voltak. „A szlovák oldalon maradt Darázs, ahol még azért tudnak ma is magyarul, ha nem is sokan, de Szlovákiában maradt Vicsápapáti, Menyhe, Béd, Gerencsér, Csitár, Kolon, Gímes, Zsére, Lédec, Geszte, Bodok, Pográny és Bábindal, ezek akkoriban magyar települések voltak. Nagycétényt 1939-ben csatolták vissza Magyarországhoz, 1938-ban Cétény még itt maradt Szlovákiában.”
Katonák és gárdisták
„1936-ban járt itt Beneš, meglátogatta az itt állomásozó katonákat. Nagyjából három és fél éves voltam, velem szemben állt, ma is emlékszem, hogy volt felöltözve. Alacsony ember volt, zöld spicces nadrágja volt. Sárga csizmája volt, volt kalapja és galambszürke kabátja. A mi udvarunkban lakott egy férfi, az éppen úgy nézett ki, mint Beneš, és mondtam is, hogy ez a Fülöp Ambrus” – neveti el magát, majd hozzáteszi, talán az egyetlen különbség az volt, hogy míg az ő szomszédjuk nagyon tudott káromkodni, Beneš nem.
Pogrányban sok gárdista is volt, tudjuk meg Laci bácsitól. Arra kérdésünkre, kik voltak a gárdisták, ha a falut szlovákok nem nagyon lakták, megtudjuk, hogy a magyarok között is voltak olyanok, akik beálltak közéjük. Gárdistának nem csak politikai meggyőződésből álltak az emberek, sokan félelemből. Mások pedig „éhesek” voltak a zsidó vagyonra.
A zsidóknak nagy birtokaik voltak, az egyiknek nagy szőlője és pincéje, három üzlete, kocsma, élelmiszerüzlet és egy vegyeskereskedés is. Én szerettem odajárni, mert volt ott egy papagáj. Adlernak vágóhídja volt a falu végén. Két zsidó család volt itt, az Adler és a Müller család. Éjszaka vitték el őket. Nem tértek vissza soha többé. Azt beszélték, hogy az egyikük Franciaországban élt. Kolonba jártak az imaházba, és az itteni zsidó családok is ott voltak eltemetve a koloni temetőben. Akiket a háború alatt elvittek, azokról nem tudjuk, hol vannak eltemetve. Egy német generális volt a faluban, az a zsidó házába költözött be.”
„Nem tudtunk mi szlovákul”
„Amikor én iskolába jártam, a negyvenes években, még az egyházi iskolába jártam. A magyar iskolát akkor zárták be, amikor hatodikos voltam, a világháború befejezése után, Beneš törvényei miatt. De hatodiktól már csak úgy jártunk, nem is tanultunk, csak énekeltünk. Nem tudtunk mi szlovákul. Sőt, akkor még azt sem tudtuk, mi az a szlovák, csak azt kérdezték, tudunk-e tótul. De nem sértődött meg akkor azon senki. Az akkoriban normális dolog volt” – mesélte Pindes László.
A gyerekek vigyáztak, nehogy baj legyen
A zoboralji magyarság támasza Esterházy János volt, akit kassai képviselőként választottak meg a csehszlovák törvényhozásba képviselőnek. Kassa visszakerült Magyarországhoz, Esterházy János a Zoboralja szülötteként úgy határozott, hogy Szlovákiában marad és a maroknyi zoboralji magyart fogja képviselni, védeni őket.
Pindes Lászlónak is vannak emlékei a mártírpolitikusról. „Stramm, szép ember volt, elegáns. A rendszerben volt a hiba, akkor a magyar nyelvet nem szívesen hallották. A nyitrai út felé, ahol most a tájház is van, valamikor pajták voltak, oda járt, ott voltak a gyűlések. Pogrányba sokat járt, Nyitraújlakról jött ide. Akkoriban 8-9 éves voltam. Lapáson volt csendőrség és cirkáltak, ide is jártak, puska volt a hátukon. Mi pedig vigyáztunk, nehogy eláruljuk, hol tárgyal Esterházy János. Labdáztunk, játszottunk, amikor megláttuk, hogy jönnek a csendőrök, máris szaladt egy gyermek, mindig csak egy, hogy ne legyen gyanús, bejelenteni a veszélyt. Egyébként nagyon sokat járt Gímesre és Kolonba is Esterházy. Az én apám is járt a pajtákba a gyűlésekre. Sokan jártak.”
Esterházy Jánost nagyon tisztelték a helyiek – mondta Laci bácsi. „Volt egy pogrányi asszony, pontosabban ide jött férjhez, Pindes Frigyeshez. Nagyon ügyes varrónő volt, ingeket varrt, és ő főzött Esterházyra, annyira ízlett neki, hogy mondogatta, ilyen finomat még nem evett.”
Sok híve volt Esterházynak a háború alatt, Pogrányban a magyar párt is működött. Pindes László azt is felidézte, hogy többen közülük tátrai ajándékkiránduláson is részt vettek Esterházy Jánosnak köszönhetően. A gyerekeknek, akik szegényebbek voltak, vett ajándékot. „Ő olyan nagyon jó ember volt. Sokat járt erre. Voltak nagy magyarok itt is, akik szervezték a magyar életet, nem engedtek a magyarságukból akkor sem, amikor Szlovákia volt” – emlékezett vissza Pindes László.
Miért nem jönnek feljebb?
„Lakott itt egy asszony, Balabán volt a vezetékneve. Ő szokta varrni a magyar zászlókat. Amikor a magyarok jöttek, ment eléjük zászlóval, lefelé, Lapás és Bábindal felé. És kérdezte, miért nem jönnek feljebb. A magyar zászló ott volt nála, így ment a magyar katonák elé” – mesélte. Szerencsére az asszonynak nem történt semmi baja a magyar zászló tulajdonlásáért, viszont a határt ott húzták meg, így Pogrányba már nem jöttek a magyarok. „Nagyon várták a magyarokat az itteniek” – tette hozzá Laci bácsi. Arra azonban nem gondoltak, hogy a szülőfalujukat elhagyják, hiszen mindenük ott volt Pogrányban.
Pindes László azt is elmondta kérdésünkre, hogy az emberek nem féltek, énekeltek magyarul is, beszéltek is egymás között az anyanyelvükön. Képletesen szólva Pográny volt a világ közepe, hiszen központi falu volt, ide jártak az emberek Csitárból, Gerencsérről. „Volt itt egy péró, ott laktak a cigány zenészek. Játszottak, jóformán minden vasárnap volt zene. A gerencséri lányok a határon keresztül jöttek Pogrányba, énekszóval, Kolonból is jártak a határon keresztül. És nem féltek énekelni.”
Ti se szomorkodjatok!
A fiatal férfiak sem féltek. Minden hadköteles férfit besoroztak, szerencsére Pogrányból mindenki visszajött, nem halt meg senki a fronton. A falunak két halottja volt, mind a kettőjüket a faluban ölték meg. „A regruták, a besorozottak a falun végigmenve ezt énekelték: Szlovenszkói magyarok, ti se szomorkodjatok, jön a Horthy katonája! De nem jött.” Laci bácsi azt is felidézi, hogy többször énekelték azt is: „Nyitra, Pozsony, Eperjes, nemsokára magyar lesz. Igen, ezt is énekelték, és nem féltek.”
A Felvidék.ma kérdésére, mikor volt könnyebb megélni a magyarságukat, a szlovák állam idején, vagy a háború után, elmondta: „A háború után sok borzalom történt, 1945 márciusában ért véget a háború. Ezután több családot elhurcoltak Csehországba. Ha nem reszlovakizáltak, kitelepítették őket Csehországba.” Annak ellenére történt ez, hogy a zoboralji falvak nagy részét nem csatolták vissza.
Voltak a faluban szlovákok is, akik megtanultak magyarul, de a magyarok is megtanultak egy kicsit szlovákul – árulta el Pindes László. A világháború alatt egymással békességben éltek a helyiek, nem volt semmi gond, nem voltak nemzetiségi problémák.
Esterházy János tiszteletére emlékművet állítottak Pogrányban. Aki elmegy előtte, és megélte a második világháborút, talán emlékszik rá, hogy milyen sokat járt a faluba, hogyan próbálta segíteni a szegényeket, hiszen ahogy Pindes László elmondta: előfordult, hogy a szegény gyerekeknek ajándékot vitt.
Egy korábbi találkozásunk alkalmával Pindes László azt is elmesélte, hogy előkerültek a magyar zászlók másutt is, nem csak az öreg varrónő vette azt elő, de aztán vissza is kerültek a helyükre. Szomorúan élték meg ezeket napokat, de élni kellett tovább.
