A tatárjárást követően IV. Béla királyunk (uralkodott: 1235-1270) dinasztikus kapcsolatok révén igyekezett országát erősíteni, hogy megvédhesse azt a kelet felől fenyegető tatár veszedelemtől. Így tárgyalt Danyiil Romanovics Halickij halicsi fejedelemmel, akivel 1250. november 11. tájékán kötött szövetséget Zólyom várában.
Ezen zólyomi találkozó alkalmával, szövetségük erősítésére a magyar uralkodó hetedik gyermeke, Konstancia (1237-1276, másutt: 1301) kezét ígérte a halicsi uralkodó másodszülött fiának, Lev (Leó) hercegnek. A frigyre két évvel később, 1252-ben került sor. A Rurik-házból származó Lev Daniilovics 1264-ben lépett apja örökébe, aki királyi címet használva Halicshoz csatolta Kárpátalja egy részét Munkáccsal együtt.
A krónikák többféleképpen vallanak frigyükről, egyes tudósítások szerint Konstancia sokat szenvedett részeges férje mellett, más források szerint pedig Lev pravoszláv hite ellenére engedte, hogy hitvese katolikus maradhasson, így Konstancia a katolikus hit védelmezőjeként léphetett fel az ukrán területeken. Férje támogatta katolikus hitgyakorlását, pártolta a magyar dominikánusok ottani tevékenységét, akiknek fő patrónusa Konstancia volt. A fentiek ellenére a mélyen vallásos Konstancia 1266-ban az ószandeci apácazárdába vonult vissza, és ott élt haláláig.
A boldog emlékű Árpád-házi királylány az 1260-ban Lembergben számára épült, Keresztelő Szent Jánosról elnevezett templom alatti kriptában alussza örök álmát. Testvérei közül a katolikus egyház Kingát és Margitot szentté, míg Jolánt boldoggá avatta.
A Hóman Bálint és Szekfű Gyula által jegyzett ötkötetes Magyar történet a következőket írta IV. Béla tatárjárás utáni külpolitikájáról: „A belső konszolidáció művével párhuzamosan hozzákezdett Béla a tatárvész után gondozatlanul maradt, vagy elszakadt tartományai pacifikálásához, visszaszerzéséhez, kormányzatuk rendezéséhez. Legnehezebb volt a helyzet északkeleten, mert halicsi Dániel a többi orosz fejedelemmel együtt kénytelen volt Batu-kánnak meghódolni. Ezért Béla vele szemben a magyar udvarba menekült csernigovi Ratiszlávot, mint magyarosan mondják: Rászlót vagy Ratiszlót, vette védelmébe s Anna leányával összeházasítva, megkísérelte Halics trónjára segíteni. Vállalkozásai azonban 1245-ben és 1249-ben is kudarccal, sőt az utóbbi esetben súlyos vereséggel végződtek. Ratiszlávnak ezért új működési teret nyitott a délvidéken, maga pedig újra békét és barátságot kötött Dániellel s azt gyermekeik összeházasításával pecsételték meg. Leo herceg nőül vette Konstancia magyar királylányt, kinek Erzsébet testvérét Béla már előbb Henrik bajor herceghez, Jolántát pedig néhány évvel később Boleszláv gnézeni lengyel herceghez adta nőül. Fiát, az 1245-ben már királlyá koronázott István trónörököst viszont 1254-ben akit tizennégy esztendős korában az egyik magyar földre telepedett kun vezérnek – Kötöny utódának – keresztény hitre tért lányával házasította össze.
Ezek a kapcsolatok nem igen voltak ínyére a királynak, még kevésbé a királynénak. Bélában az Árpádok s francia és német ősei vére, Máriában a görög császári ház minden gőgje, büszkesége lázadozott ily lealacsonyító összeköttetések ellen. Ratiszlávot és Leót a tatárjárás előtt kereken vissza is utasították, mikor kérőül jelentkeztek. A változott viszonyok azonban megfontolásra késztettek, és Béla meghajolt a politikai szükség ereje előtt. »A rutén és lengyel hercegek útján – írta később a pápának – újságot tudhatunk meg a tatárokról, amit nagyon is titkolnak s így terveikkel és csalfa természetükkel könnyebben szembeszállhatunk s ezért királyi méltóságunkat lealacsonyítva, a kereszténység javáért két lányunkat adtuk rutén, a harmadikat lengyel herceghez nőül. Elsőszülött fiunkat pedig a keresztény hit védelmére kun lánnyal házasítottuk össze, hogy még rosszabb dolgokat elkerüljünk és alkalmat nyerjünk a kunok megtérítésére.« Számításában Béla nem is csalatkozott. Az orosz és lengyel rokonok híven megsegítették nyugati hadjárataiban s a tatárok készületeiről mindig idejében hírt adtak. Dániel családjával és népével együtt a római egyházhoz csatlakozott s – bár a kipcsaki tatár kánnak, Batu utódának, súlyos támadásait és pusztításait kellett elszenvednie – látszólagos behódolása dacára is hű maradt Bélához és a nyugati kereszténységhez. A kunok pedig hűséges katonái lettek a királynak, ki – saját szavai szerint – »manapság fájdalom, pogányokkal védi országát és pogányokkal tiporja az egyház ellenségeit.«”
