Bakos István munkájáról, életéről, személyiségéről mindent elmond a Püski kiadónál megjelent könyv címe: Közszolgálatban. Bárhová állította is a sorsa az elmúlt évtizedekben, mindig megtalálta a módját: hogyan szolgálhatja tevékenységével a magyarság javát. Honnan ez a belső kényszer, hogyan nőtt össze karakterével a köz szolgálata – talán kiderül a beszélgetés végére, amelyet azért kezdtünk felvidéki kötődésének eredetével, mert ebben az évben több jelentős felvidéki esemény szolgálatában találkozhattunk vele és az általa sok évtizede kezdeményezett Bethlen Gábor Alapítvány nevével.
Egy olyan faluban nőttem fel, amelyben zömmel a háború után összeverődött betelepültek laktak. Első tanítóim is Felvidékről elűzött magyarok voltak, nagyszerű emberek, akikről nem tudok meghatódás nélkül beszélni. Csízyné Csapó Gabriella első tanító nénim, és férje Csízy Kálmán az igazgató, Csapó Lajos bácsi az igazgatóhelyettes – aki Losoncról jött –, volt az a három felvidéki pedagógus, akik óriási nyereséget jelentettek nekünk, és az egész falunak. Az iskolában közöttünk – a betelepített magyarok mellett –, svábok is tanultak szép számmal, azok gyermekei közül, akik hazánkban maradhattak. Tanáraink harmóniát, békét tudtak teremteni abban a háború utáni dúlt világban. Mert a felnőttek azok egymást gyepálták, vádolták a németeket, a három felől jött magyarok is egymást, de az iskolában az ő toleranciájuk dominált. Miután átélték azt a szörnyűséget, hogy száműzték őket a szülőföldjükről, ezért a megtizedelt svábokkal is azonosulni tudtak, és velünk is, akiket odatelepítettek. Apám családja alföldi volt, Csorváson éltek a rokonaink, oda is költöztünk fél évre, de visszajöttünk Újpetrére. Itt kezdtem 1949-ben az általános iskolát és itt is fejeztem be 1958-ban.
Ezek a sokat szenvedett, tisztességes pedagógusok beszélhettek azokban az időkben arról, hogy honnan és miért kerültek oda?
Nem ők beszéltek, hanem a gyerekeik, akik osztálytársaink voltak, vagy fölöttünk jártak, ők gyerekszemmel látták, mesélték a történteket. Tőlük kaptunk képet arról, hogy milyen paradicsomból száműzték őket ide, Dél-Baranyába. Ez a lecke, amit így közvetve kaptam tőlük és tanítóimtól, elkísért egész életemben, toleranciára intett, bármilyen nációval kerültem kapcsolatba: ne ítélj, hogy ne ítéltessél! Én katolikus vagyok. Hittanra, a templomba ministrálni, néhány magyar társammal együtt a sváb gyerekekkel jártam. A felvidékiek pedig református közösséget alakítottak ki, önálló lelkészük nem volt, házaikban folyt a hitélet, ott volt a gyülekezeti hely is, majd az 1990-es években lelkészt választottak, s föl tudták építeni a templomot maguknak.
Gondolom, hogy ezeknek a Felvidékről elűzött tanítóknak és osztálytársaknak az arca mindig felködlött, valahányszor, már évtizedekkel később a Felvidéken egy-egy ünnepségen, emlékműavatáson részt vett.
Már a Magyarok Világszövetségének főtitkára voltam, amikor a gombaszögi nagy ünnepségen részt vettem. Onnan ellátogattam Szilicére is, ahonnan Csízyék jöttek. Persze addigra már sok víz lefolyt a Dunán. A felvidékiekkel sok más szálon alakult ki kapcsolatom, például a Bethlen Gábor Alapítványban, az MVSZ-ben, de már diákkoromban is. Az Eötvös Kollégiumban volt egy falukutató csoportom, ahová – azt hiszem, az országban elsőként – sikerült az elcsatolt területekről, akkor külföldinek minősülő diákokat fogadni. Nem akárkik támogatták 1969-70-ben ennek a falukutató csoportnak a megszervezését az Eötvös Kollégiumban: Szabad György, Erdei Ferenc, Veres Péter és Illyés Gyula. Közülük Erdei Ferencnek, Kiss Jenő tanárunknak és a Hazafias Népfrontnak szerepe volt abban is, hogy a pártállami rendszer eltűrte a somogyi „kivonulást falura”. De főként a “bölcsészkari lázadás” szervezőitől akartak egy időre megszabadulni…
Hatvanegynéhányan voltunk öt településen, köztük három felvidéki: Végh László, Koday György és Bába Iván; egy erdélyi és három délvidéki társunk is volt. A zákányi csoportomba én hívtam meg őket. Akkor már tanulhattak a hazai felsőoktatásban magyar diákok is a barátinak nevezett utódállamokból. Az ő révükön jártunk kint Eötvös kollégisták 1968-ban Csehszlovákiában. Durayékkal is akkor találkoztunk először ott egy diáktalálkozón. Pozsonyban nagyon lázas volt a hangulat. Még mi csitítottuk őket, hogy „fiúk, óvatosabban, mert a ’Nagy Testvér’ figyel!” – és mint tudjuk, az augusztusi eseményekből, nemcsak figyelt –, de minket is magával ragadott a lelkesedésük, és közösen próbáltuk az Eötvös Kollégium jelmondatának jegyében – “Szabadon szolgál a szellem” – tervezni közös jövőnket, amibe a “testvéri tankok” belegázoltak..
Mivel a pártállam még jó ideig fennállt, és nem nagyon díjazta a szabadon szolgáló szellemeket, Bakos Istvánnak mégis sikerült megtalálnia – bárhol dolgozott is – azokat a hasonló gondolkodású társakat, akikkel együtt feszegethették a hol szorosabb, hol lazább kereteket. Így született a 80-as években a Bethlen Gábor Alapítvány is.
A BGA gondolatát bennem az Eötvös Kollégium ültette el. Állítom – az előzőekhez kapcsolódva –, hogy 1968-ról a legjobb verset a kollégista Kilencek költőcsoport tagja, Utassy József írta „Ember az őszben” címmel.
Dióverőfény, Rezgőnyárfa
idegösszeroppanása.
Sisakból makk, emberfej pottyan.
Hitfogyatkozás játszik napommal.
Koppanás, csönd: ez lett a ritmus.
Mezőn új csaták csontja virít most.
Győzelem?! Harminc ezüsttel győztek!
Énekelem hát: júdás idő ez,
s úgy meredek a kereszt fiára,
kiroppan bogyószemem világa.
Csoda nincs! Lám, a sós vér is felforr:
tréningezik velem a terror,
ördögszekerek után köttet,
csúfolja testemmel a Földet.
Fogadna fiának is: ha élve
törhet az idő kerekébe.
De alku sincs! hát hosszú hajammal
söpreti avar forradalmam.
Süvíts, süketíts Hatalmi Lárma,
véníts Hetvenhét Tornyodba zárva:
ellened én, Ember az őszben,
immár halálig levetkőztem.
Én “kívülről” idézem, de hogy mennyire ismerik ezt a verset a Felvidéken, s jelent-e annyit ’68 a cseheknek és a szlovákoknak, mint nekünk ’56, arról nem tudok. Ha érdemes, osszuk meg Utassy e költeményét velük is!
A Bethlen Gábor Alapítvány eszmei gyökereit azért eredeztetem az Eötvös Kollégiumból, mert ott olyan hagyományok és tanárok voltak – meg páran az ELTÉ- n is –, mint Czine Mihály és Kiss Ferenc, akik a magyar irodalom színe-javát elhívták közénk. Nagy Lászlótól Illyés Gyulán, Veres Péteren át Sánta Ferencig, sokan jöttek hozzánk, a kollégiumba és táplálták azt a szellemiséget, amit a népi írók mozgalma jelentett, meg még sokkal többet is. Baráti társaságunkban egyre többet foglalkoztatott bennünket a határainkon kívülre kényszerült magyarok mind nyomasztóbb helyzete, de nehezen tudtunk segíteni, mert akkor a nacionalizmus volt a legfőbb bűnnek kikiáltva. A „múltat végképp eltörölni” jegyében regnáló szovjet-kommunista hatalom célja az volt, hogy ne is emlékezzünk arra, hogy élnek a trianoni államhatárokon túl magyar testvéreink.
Ez elég jól sikerült, hiszen még ma, a rendszerváltozás után 27 évvel is hányan nevezik szlováknak a felvidéki magyart és románnak az erdélyit…
A 70-es években a Tiszatájban jelent meg Für Lajos megrázó írása: „Milyen nyelven beszélnek a székelyek?” Egy felmérésből kiderült, hogy a diákok négyötöde már azt sem tudta, hogy a székelyek: magyarok. Ekkorra már rádöbbentünk, hogy itt iszonyúan sok a tennivalónk. Ezt nálam fokozta, hogy 1978-ban eljutottam Dániába, ahonnan hazatérve az idegosztályon kötöttem ki, mert olyan sokkoló hatással volt rám az az óriási különbség, amit a dániai polgári világ és a magyarországi diktatúrában senyvedő társadalmi lét között tapasztaltam. Amikor kijöttem a kórházból, nekiültem és írtam egy tervezetet, amit elvittem barátaimhoz: Kiss Ferihez, Für Lajoshoz, Bíró Zoltánhoz és Csoóri Sándorhoz, ők még stilizáltak rajta egy keveset, s elszaladtak vele Illyéshez. Illyés Gyula bólintott rá, és azt mondta, hogy ehhez a célhoz, társasághoz, ő a nevét adja. Elindult egy aláírásgyűjtés az engedélyeztetésért, mert mi – a „népi hurál”, ahogy némi öniróniával neveztük magunkat –, úgy döntöttünk, hogy nem dolgozunk illegálisan, nem írunk szamizdatot, nem megyünk a föld alá, mert mi itthon vagyunk. Azok nincsenek itthon, akik minket a föld alá küldenének. Barátaim inkább vállalták, hogy a tiltott és a tűrt kategóriák között – olykor szilenciumra ítélve – írják, közlik műveiket, mint szamizdatban. Ebbe a tűr/tilt tartományba került a Bethlen Gábor Alapítvány engedélyeztetése is, amely beadványt 1979 karácsonyára több mint félszáz, az állampárt által is elismert személyiség és mellettük mintegy harminc elkötelezett ifjabb és idősebb honfi is aláírt. A BGA történetét az “Alapítvány a nemzet javára” címmel közreadtuk, ott vannak a kötetben a nevek is…
A szellemi élet színe-java!
Illyéssel kezdődik, aztán Barcsay Jenő, Borsos Miklós, Újfalussy József, Jócsik Lajos, Juhász Ferenc, Jancsó Adrienne, Jékely Zoltán, Sinkovits Imre, Czine Mihály, Szécsi Margit, Szokolay Sándor, Sánta Ferenc, Csurka István, Sára Sándor, Kósa Ferenc, Vargyas Lajos… de nem olvasom tovább, ők voltak a magyar értelmiség nagyjai, ők adták a nevüket az ügyhöz, és voltunk néhányan fiatalok, akik a szervezés gyakorlati munkáját végeztük: Kiss Gy. Csabával, Bíró Zoltánnal, Lezsák Sándorral, Kodolányi Gyulával, Zelnik Józseffel és másokkal. 1980 húsvét másnapján, ami akkor nem volt munkaszüneti nap, vittem el Pozsgay Imrének, aki már előzőleg megígérte a segítséget.
Tehát 1980. november 15-én Bethlen Gábor születésének 400. évfordulóját tekintjük megalakulásunk dátumának, de egészen 1985-ig tartott a húzd meg, ereszd meg játék, amíg alapítványunk hivatalosan működhetett, addig sem tétlenkedtünk. Közben Pozsgayt leváltották, Köpeczi Béla lett a miniszter, aki szintén Eötvös kollégista volt valamikor, ismertem is korábbról, végül ő írta alá –”közérdekű kötelezettség-vállalás”- ként – az 1288/1985. sz. intézkedésével, a BGA hivatalos jóváhagyását. Az Alapszabály és a jóváhagyás előkészítésében, majd a kuratóriumban is, a Felvidékről származó Király Tibor jogtudós meghatározó szerepet játszott. Működésünkben talán a legfőbb védőhálót az jelentette, hogy kuratóriumunk első elnöke Márton János, a Hazafias Népfront alelnöke volt. A Hazafias Népfront, amelynek elnöke időközben Pozsgay Imre lett, kiszolgálta ugyan a pártállamot, de mégis teret és lehetőséget adott a nemzeti törekvéseknek. Így mi is érvényesíthettük a cselekvő nemzeti szolidaritást működtető szándékainkat, de persze sok múlt az egyéni kiálláson, bátorságon is. Ez a hatvanegynéhány ember, aki alakította a védnöki társaságunkat, mindig kiállt egymásért és az ügyért. Például amikor Nagy Gáspárt az Írószövetség lemondásra kényszerítette, akkor őt választottuk meg kuratóriumi titkárnak.
Anyagi alapjuk honnan volt a működéshez?
Nagyon szerény alapokkal indultunk. Százezer forinttal alapította Illyés Gyula, Kodály Zoltánné, Németh Lászlóné és Csoóri Sándor a BGA-t. Állami támogatást sem akkor, sem azóta nem kaptunk, de a nyugati magyar emigráció – amely korábban az egyetlen támogatója, érdekvédője volt a Trianonban elcsatolt magyarságnak –, felismerte bennünk azt a hazai szervezetet, amelyik ezt a segítő szándékot itthonról, közelebbről szolgálja. Legjobb képviselőik, szervezett közösségeik – a kezdet kezdetétől egészen a rendszerváltoztatásig –, a fő támogatóink lettek. Kisebb-nagyobb összeggel hozzájárultak működésünkhöz a Kossuth-díjasok, az akadémikusok, a tehetősebb hazai művészek, s árverésre fölajánlott képeikkel a fiatal alkotók. Felhívásunkkal megnyertük sok adományozó honfitársunkat is, sőt – kiemelve mondom: – volt egy utódállambeli magyar közösség, a felvidékiek, akik szervezetten hozzájárultak az induló alapokhoz. 1985-ben – amikor már a hivatalos engedély birtokában gyűjthettünk a Bethlen Gábor Alapítvány javára –, tekintélyes összeget kaptunk azoktól a felvidéki emberektől, akik bátran, nevükkel, címükkel és aláírásukkal vállalták, hogy támogatóink lesznek. Egyik adományozó listájukat az említett kordokumentum 174. oldalán közöltük.
Felvidékiek már az első évek díjazottai között is voltak, ugye?
Az első Bethlen Gábor-díjat Domokos Pál Péter kapta. A másodikat Király Károly és Szabó T. Attila, akik nem jöhettek át Erdélyből, valamint Zbigniew Herbert lengyel költő. A harmadik díjátadáson 1988-ban – amelyről már képeket is közöltünk a kétheti Hitel című folyóiratunkban –, a következők voltak a kitüntetettek: Janics Kálmán, Duray Miklós, Bohumil Hrabal, és egyetlen hazaiként Újszászy Kálmán Sárospatakról. Duray sajnos nincs a fényképeken, mert Amerikában tartózkodott. Felemelő ünnepség volt. A pártközpont tajtékozott, Hrabal elé kiment a csehszlovák nagykövetségtől valaki, lebeszélni, hogy ezzel a nacionalista társasággal ünnepeljen. De Bohumil Hrabal közölte – az őt fogadó és laudáló Kiss Gy. Csabától tudjuk –, hogy számára e díj igazi kitüntetést jelent, s természetesen eljött az ünnepségre, beszédet is mondott. Különös jelentősége volt ennek a díjátadónak azért is, mert akkoriban indult a menekülés Erdélyből, kibontakozóban volt az MDF mozgalom, azon a nyáron szerveztük a romániai falurombolás elleni nagy tüntetést is. Ekkor hoztuk létre a Márton Áron Emlékérem kitüntetésünket; Szervátiusz Tibornak Erdély püspöke arcképét ill. Erdély címerét ábrázoló nagy bronz érméjével, amit akkor adományoztunk először. Többek mellett megkapták azt a Hősök terén jún. 27-én tartott tüntetés szervezői, az Erdélyi Világszövetség képviselői Dél-Amerikából, a Magyar Emberi Jogok Alapítvány az Egyesült Államokból, és Zsére község lakói Zobor vidékéről, akik faluközösségként nyíltan szolidaritást vállaltak, tiltakoztak a megsemmisítésre ítélt romániai falvak fölszámolása ellen. 1989-ben két áldott felvidéki pap – Bíró Lucián bencés szerzetes-tanár, és Hites Kristóf atya a Magyar Életért és Jövőért Mozgalom (USA) alapító szervezője – is átvehette az Erdély szentéletű püspökéről elnevezett kitüntetésünket.
Egy darab történelem, de milyen jelentős szakasza ez a közelmúlt történelmének, amely dokumentálva is itt fekszik Bakos István asztalán: könyvek, folyóiratok, kiadványok, köztük az egyik legjelentősebb, a Haza a magasban című kétkötetes nemzetismereti könyv külhoni diákoknak, amelyet Alföldy Jenő, Bakos István, Hámori Péter és Kiss Gy. Csaba szerkesztett.
Ez azután született, amikor a Magyarok Világszövetségéből – amelynek öt évig egyhangúlag megválasztott, eredményesen működő főtitkára voltam –, távoznom kellett. A hatalmi torzsalkodások áldozata lettem én is, mint számos elődöm, akik fél évnél tovább nem maradhattak. Én közel öt évig álltam az MVSZ Hivatala élén, társaimmal együtt szolgáltam a magyarok világszervezetét. Aztán a sikeresen megrendezett 60. jubileumi évforduló után, a kormányváltás igézetében – 1998. november 14-én, pont a születésnapomon –, a Debrecenben tartott elnökségi ülésen, csekély többséggel ugyan, nem engem választottak ismét főtitkárnak. Ez a méltánytalanság sokakat fölháborított, bennem is sebet hagyott, de nem akadályozott meg abban, hogy továbbra is részt vegyek abban a nemzetépítő munkában, a magyar – magyar kapcsolatok megújításában, amelynek egész életem során közszolgálatosa voltam. Úgy gondoltam, hogy maradok “a veszett ügynek bolondja”, és szolgálom tovább a magyarságot tehetségem szerint ahol tudom, és ahogy lehet.
Hadd vessem közbe: főtitkári minőségében szervezője volt 1996-ban a Magyarok IV. Világtalálkozójának és a millecentenáriumi év számos rendezvényének. De térjünk vissza a könyvhöz!
A Nemzeti Tankönyvkiadóhoz kerültem, ahol – Ábrahám István igazgatóval az élen – kitűnő gárda dolgozott. Én a határon túli magyar oktatás és tankönyvellátás menedzselésével foglalkozhattam. Akkor Wurst Erzsébet, Nagy Károly, a cserkészek és mások biztatására elővettem újra régi tervemet, a külhoni magyar diákoknak szóló nemzetismereti tankönyv elkészítését. Kiváló szerzőtársakkal: Alföldi Jenővel, Kiss Gy. Csabával, Hámori Péter ifjú történésszel együtt készítettük el az MM pályázatot, amit mi nyertünk el, s megbízást kaptunk a négyszerzős könyv megírására, összeállítására. Először szellemi patrónusomnak és barátomnak, Vekerdi Lászlónak mutattam meg, nagyon tetszett neki a könyvünk, amit ő és Péntek János a kolozsvári egyetem professzora lektoráltak. Úgy vélték, érdeklődést keltőbb címet kellene találnunk hozzá. Vekerdi ajánlotta Illyés versét mottóul, így lett a könyv címe: “Haza a magasban”– magyar nemzetismeret. Nagy sikere lett; a szép külső, a gazdag képanyag a Nemzeti Tankönyvkiadó pályázatának köszönhető, de már nem ott jelent meg. Ábrahám Istvánt leváltották, helyére új igazgatót ültettek. Ő a 2002-es kormányváltáskor sapkát cserélt, majd közölte Alföldy Jenővel és velem, hogy a mai politikai helyzetben ilyen keresztény, nemzeti szellemű könyv kiadását – amely fél éve nyomdára várt –, nem vállalhatja a Nemzeti Tankönyvkiadó. Hiábavaló volt minden érvelésünk, a pályázati pénzt is visszaadta. Ekkor Lezsák Sándorhoz fordultam, ő mentette meg a könyvet. Így a külhoni magyar diákok “Haza a magasban” c. tankönyve, az Antológia Kiadónál 2002 karácsonyára megjelent. Két kiadást ért meg, harmadikra már nem volt pénz, de a Bethlen Gábor Alapítvány honlapján, illetve a: www.nemzetismeret.hu címen megtalálják. Felújításra szorul. Angol változatával régóta bajlódunk.
Az utóbbi években Bethlen Gábor születésnapján nemcsak a róla elnevezett díjat és a korábban említett Márton Áron Emlékérmet adják át, de a Tamási Áron díjat is. A korábban alapított Teleki Pál emlékérem átadása viszont november 15-ről egy ideje átkerült a névadóhoz és a tartalomhoz jobban kapcsolódó trianoni évforduló napjára, vagyis június 4-re. Hála Istennek és a magyarság szellemi, lelki állapotának, nem kell nagyítóval keresgélni a különböző kitüntetésekre méltó személyeket. Most is imponáló volt azok névsora, akiket ünnepelhetett a közönség a Pesti Vármegyeháza gyönyörű dísztermében.
Amelynek rendelkezésünkre bocsátásáért hálásak is vagyunk Tarnai Richárd kormánymegbízott úrnak. Kiszorultunk az OSZK-ból, az MVSZ Magyarok Házából, az Uránia Nemzeti Filmszínházból, s a Vigadóban sem találtunk helyre, de itt befogadó otthonra, segítőkre leltünk. Bevallom, hogy majdnem úgy éreztem magam, mint hajdan, azon az említett 1988-as díjátadón. Most is varázslatos hangulata volt a kitűnően sikerült ünnepségnek, s megint hiányzott a média. Akkor a “médiamunkások” bátorsága is kellett, hogy eljöjjenek, de most nem tudom, mi okozta az országos média érdektelenségét. Karanténba voltunk zárva Balatonbogláron, a Teleki-szobor állításakor is. Nagyon sajnálom, hogy most “a szórvány napján” egy villanásnyi tudósításra sem méltatta ezt az eseményt az MTVA, pedig vezetői közül volt, aki ott ült közöttünk a padsorokban.
Talán kicsit sok volt a fontos esemény ezen a napon ahhoz, hogy mindenhová eljusson a média.
Hát igen. 2011-ben létrehívták az “állami” Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt,-ét, amely mintha rivalizálna velünk, ahelyett, hogy egy idősebb “civil” testvért látna bennünk. Ők voltak a fő szervezők. Mi ugyan szegények maradtunk, sem Sorostól, sem a norvég alapból, sem a BGA Zrt-től, sem az államtól érdemi támogatást nem kaptunk soha. Az ezredforduló után főleg pályázati támogatás révén és közadakozásból valósítottuk meg fő programjainkat, s nem győzünk mentegetőzni, ha támogatásért fordulnak hozzánk, mert összekevernek velük. Négy évtizede töretlenül valljuk és tesszük, amit jelmondatunk hirdet:„Mi minden erőt, ami a haza javára akar és tud lenni, nem eltiporni, hanem együvé fogni kívánunk.”. Ha valaki elolvassa “A kolozsvári Bethlen Gábor szoborállítás emlékezete” c. Aranykönyvünket, az megbizonyosodhat a harmadik évezredben folytatott tevékenységünkről, s több mint négyszáz kitüntetettünkkel hitelesített értékrendünkről. …
Főleg a kolozsvári Bethlen Gábor szoborállításunk kapcsán éreztük bántónak a BGA Zrt és az MMA hozzáállását, de most is föltűnő volt az, hogy e napra, Bethlen Gábor születési évfordulójára tették a Magyar Szórvány Napját, s az egész honi média annak az eseményeiről számolt be. Vajon miért nem vették bele a programba a BGA 31. évi díjátadó ünnepségét? Elvégre a Nagy Fejedelem 400. évfordulóján hoztuk létre a róla elnevezett Alapítványt. Talán az sem közömbös, hogy az Országgyűlés alelnöke volt az egyik laudátor, s az Európai Parlament szlovákiai képviselője az egyik kitüntetett. Eljött viszont a lengyel nagykövet, eljött Mádl Dalma asszony, 87 éves kora ellenére eljött a Márton Áron Emlékérmet átvenni Angliából Pátkai Róbert nyugalmazott evangélikus püspök a feleségével és ott voltak Ausztráliából, Dél-Amerikából, Észak-Amerikából magyarok, a Külföldi Magyar Cserkész Szövetség elnöke… Végül is örült a szívem, mert olyan szép és felemelő ünnepség volt, amelyben a nagyszerű előadóművész, Szabó András barátom vállalta a műsorvezető szerepét, és a csodálatos Misztrál Együttes műsora tette varázsossá a hangulatot. Csak sajnálni tudom, hogy mindebből nem láthatott, nem hallhatott semmit a nagyközönség, nem oszthattuk meg örömünket. Én már csak öregesen dohogok. Hála Istennek, az idén négy új kurátort választottunk, hárman közülük fiatalok, jól debütáltak ezen az ünnepségen, tehát vannak, akiknek átadhatjuk a stafétabotot.
Ide kitett egy idézetet, színes tollal kiemelve. Ez élete tanulsága? Hitvallása?
Ez számomra fontos vezérfonal, egy felvidéki írótól. Természetesen Márai Sándorról beszélek.
“Ha jó ügyet védesz, mitől is félhetsz? Mi is történhetik veled? Letepernek, megrágalmaznak, kirabolnak, meggyaláznak? Vádakkal fordulnak ellened, hamisan ítélnek? Mindez nem változtat azon, hogy az ügy, melyet védtél, jó volt, s ezért jó volt az, amit csináltál, mikor a jó ügy védelmére szegődtél. Ilyenkor ne törődj senkivel és semmivel, csak az ügy igazával, melyet meg kell védened.
Végül is tehetetlenek az igazsággal szemben. Letiporhatnak, de meg nem győzhetnek, vádolhatnak, de meg nem hazudtolhatnak, elvehetik életed, de nem vehetik el igazságod. Csak akkor nem vagy magányos az életben, ha jó ügyet védesz. Nincs fizetség és jutalom az ilyen perben. De nincs alku sem. Ezért soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz.”
Végezetül azzal zárom mondandómat, hogy a Bethlen Gábor Alapítvány idei fő programját – Rieger Tibor Magyarok Nagyasszonya szoborajándékának csallóközi fölállítását –, igazi nemzeti együttműködéssel, az alkotóval és felvidéki társainkkal közösen, sikerrel teljesítettük. A szoborállítás szellemi üzenetét a BGA a “Szíves kalauz a királyfiakarcsai Magyarok Nagyasszonya szoborhoz” c. szép kis könyvecskében rögzítette, és köszönöm, hogy a Felvidék.ma ezt is méltatta. A Magyarok Nagyasszonya adjon erőt minden magyarnak a jövendőhöz!
