B. Kovács István gömörológus, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház Tudományos Gyűjteményeinek az igazgatója, aki több mint másfél évtizede kezdett el foglalkozni református egyháztörténettel. Megjelent 20 könyve, válogatott személyi bibliográfiája mintegy 200 tételt tartalmaz. Az ősrégészettől a középkorig, a folklorisztikától a társadalomnéprajzig, a művelődéstörténettől a heraldikáig, a palóc eredetkérdéstől a magyar hősepikáig sok-sok témakört érintenek. Közös jellemzőjük, hogy a táji keretet a szülőföld, Gömör képezi, ezért mondja magát gömörológusnak. Tizennyolcadik esztendeje főszerkesztője és felelős kiadója a Gömörország című folyóiratnak. Ennek kapcsán beszélgettünk a folyóiratról, a legújabb megvalósult álmáról, a Csillagházról és a további terveiről.
A Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatának vezetője, Mezey Katalin felkérésének eleget téve az Élőfolyóirat programsorozatban Budapesten, a Műcsarnokban bemutathatták a Gömörország című lapot. Milyen jelentőséggel bír ez?
Megtiszteltetésnek tekintettük a felkérést, illetve lehetőséget, hogy bemutassuk a folyóiratot a Műcsarnokban. Lapunk ugyan alapvetően nem irodalmi folyóirat, de rendszeresen helyet adunk az irodalom és művészet képviselőinek. A Gömörország 18. éve jelenik meg, évente négyszer, és a felvidéki magyar írásbeliség egyik legspecifikusabb kiadványa. Úgy szoktam fogalmazni, hogy semmi sem idegen tőlünk, ami emberi. Talán leginkább a „regionalisztika“ („gömörológia”) kifejezés az, amely leghívebben adja vissza a folyóirat arculatát. Profilját tekintve kétségtelenül egyedül áll a felvidéki magyar lapkiadás terén.
Úgy fogalmaznak, hogy összekapcsolják a fekvésében és sorsában egyaránt közeli Ipolyságot Losonccal, Fülekkel, Rimaszombattal, Tornaljával, Rozsnyóval és Szepsivel, miközben kitekintenek minden égtáj felé. Mi minden fért bele a bemutatkozásba?
Az estnek két házigazdája volt Kövesdi Károly és Hizsnyan Géza személyében. Olyan összeállítást készítettünk, amelyben igyekeztünk felvillantani valamit a folyóirat, illetve tájhaza szellemiségéből. Különböző irodalmi idézetek hangzottak el, többnyire olyanok, amelyek a folyóiratban megjelentek. Ez utóbbiak között Tőzsér Árpádnak, mint a lap fővédnökének a legelső számban megjelent, Ahol az Isten a legkisebbet tévedett című írása, és részlet hangzott el Szombathy Viktor Rimaszombat című írásából. Meghallgathatták a vendégek Kovács Magda Fejírírem című novelláját, Kövesdi Károly Topográfia és Bettes István Pihetollas lanton című versét és Szászi Zoltán Világok, ha találkoznak című esszéjét, melyben Bettes István és Dúdor István világát vizsgálja – közben a festőművész alkotásait láthatták a kivetítőn. Az egyes írásokat miskolci barátaink, a Radnóti-díjas Koncz Károly György és Balázs István nívódíjas előadóművész tolmácsolta. Eközben gömöri tájakat és embereket vetítettünk a falra, az egyes blokkok között pedig Agócs Gergő muzsikált több hangszeren, hogy ily módon is megidézzük a gömöri tájat.
A folyóiratokból alkalmi kiállítást is készítettek, s a vendégek kézbe vehették „az északi magyar peremvidék fórumát”. Kik jelentek meg az összejövetelen?
Örömünkre a bemutatót megtisztelte jelenlétével Vashegyi György, a Magyar Művészeti Akadémia nemrég megválasztott elnöke és Kucsera Tamás Gergely főtitkár, valamint a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatának több tagja, Temesi Ferenc, Ágh István, s a megjelentek között volt a gömöri gyökerekkel rendelkező Pósa Zoltán is. Ott volt Duray Miklós közíró, a Szövetség a Közös Célokért társulás elnöke és igazgatója, Pogány Erzsébet is.
Minden lapszámnak van egy súlyponti témája. Az idei 3. és 4. számban mire kívánják ráirányítani a figyelmet, illetve hogyan épül fel a lap struktúrája?
A lapnak mára kialakult a sajátos arculata. A vezércikk a kiemelt témához, illetve az adott időszak egy-egy meghatározó társadalmi mozzanatához kapcsolódik. A Lássátok feleim című rovatban tudományos igényű tanulmányok, dolgozatok, írások jelennek meg. A Futárszalon az irodalom és művészet rovata. Az Emlékezetünkre rovatban nehezen fellelhető, emlékezetes írásokat szoktunk közreadni. Az Emberek – művek – események az a rovat, amelyben köszöntjük a jubilánsokat, elbúcsúzunk az eltávozottaktól, s a legfontosabbnak vélt társadalmi-kulturális eseményekről is beszámolunk. Ennek részeként, a Könyvről könyvre alrovatban folyamatosan bemutatjuk a régiót érintő kiadványokat. S végül van az Agóra, a közélet rovata, ahol a vitacikkek, publicisztika, beszélgetések jelennek meg.
Az idei év a reformáció emlékéve. Ennek megfelelően az egyes számokban is kiemelt helyet kap ez az évforduló. A 3. szám kiemelt témája: Lant és biblia, Tompa Mihály és a reformáció, a 4. téli számban pedig a most átadott Csillagház kap kiemelt figyelmet.
S ha már Csillagház, akkor ejtsünk pár szót erről a rég dédelgetett álmáról. Honnan jött a gondolat, hogy 50 szálláshellyel, étteremmel, konferencia- és tanácsteremmel, irodákkal megépülő központot hozzanak létre, és hogyan értékeli a projekt megvalósulását?
Kezdjük az utóbbival! Megnyugvással, hálát adva Urunknak, s az ő szolgáinak, hogy megvalósulhatott. A magyar kormányt illeti a köszönet, amely Trianon óta a legnagyobb volumenű támogatást biztosította Rimaszombatban, s nem csupán felvidéki református népünknek, de egész nemzeti közösségünknek is, hiszen mindannyiunkat hivatott szolgálni. Én ugyan ötletgazda vagyok, de Nt. Molnár Sándor rimaszombati lelkész, zsinati főtanácsos embert próbáló szervező- és irányítómunkája nélkül aligha valósulhatott volna meg. A Csillagháznak kettős jelentése van. A csillag a református egyház jelképe, így kifejezi, hogy az ő intézménye, az elnevezés ugyanakkor a csillagtúrákat is idézi, s egyfajta kiindulópontja lehet a turizmusnak.
Kikkel lehetne felvenni a kapcsolatot, és hogyan lehet működőképes az intézmény?
Az épület tulajdonosa és egyben fenntartója a Rimaszombati Református Egyházközség. Azt gondolom, fel lehet, s fel is kell venni a kapcsolatot utazási irodákkal, egyházakkal, intézményekkel, felkínálni nekik a lehetőséget. Kívánatosnak látom, hogy a fenntartó egyház megerősítse kapcsolatait a nyugat-európai testvéregyházakkal, oly módon is, hogy ottani testvéreinket meginvitálja ide, hogy megismertesse velük a nagytáj egyedülálló protestáns hagyományait, jelen életét, művelődéstörténeti és természeti értékeit. Ez mintegy 100-150 km sugarú kört jelenthet, amelynek külső vonalán ott található a Magas-Tátra és Budapest, Selmecbánya, Kassa és Sárospatak egyaránt, s mindezek Rimaszombatból egy nap alatt elérhetők, megjárhatók. Közben pedig csodák, szinte minden lépésen: barlangok és középkori falképek, hévizek és várak… Természetesen a Csillagház, mint konferenciaközpont mindenkinek a rendelkezésére áll. A részletek kimunkálása folyamatban van.
A régi épületrészben, a Samarjay-házban eredeti helyén megmarad a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház Tudományos Gyűjteményeinek székháza? Itt milyen további elképzeléseik vannak?
Igen, ez a Csillagház épületkomplexum részeként tovább működik. A működéséhez szükséges dologi feltételek biztosítottnak látszanak. Természetesen a személyi feltételeket is meg kell teremteni. Az alapító és fenntartó egyház bizonyára mérlegelni fogja az igényeket és a lehetőségeket. Az eléggé nyilvánvaló, hogy egy országos intézmény működése nem alapozható egyetlen emberre. A dokumentációs munka végzése, a tudományos kutatások folytatása, kiállítások előkészítése, látogathatóság biztosítása nyilvánvalóan több embert feltételez.
Az átalakítás részeként az állandó egyháztörténeti kiállítás megszűnt, azt tervezzük, hogy a jövőben virtuális formában tárjuk a közönség elé. Jövőre készítünk még egy állandó jellegű egyházművészeti tárlatot, ahol liturgikus tárgyak, templomi textíliák, templombelsőkről, karzatokról, mennyezetekről készült fotók, s református népünk egyéb emlékeinek a bemutatása révén igyekszünk érzékeltetni a témát. Természetesen a relikviák időszakonként cserélődnek.
Az erre a célra kiszemelt teremben jelenleg Máger Ágnes miskolci festőművész alkotásai láthatók. Őt Tompa Mihály művei ihlették meg, s a gyönyörűséges művek közelebb hozzák a látogatóhoz a költő megannyi jól ismert versének ihlető forrását. Szeretnénk, ha ez az anyag idővel állandó kiállítás formájában a Csillagházban maradna.
A másik két teremben pedig a rimaszombati születésű A. Tóth Sándor festőművésznek, bábművésznek állítottak emléket. Mit kell tudni a Tóth családról?
Aligha találunk Rimaszombatban olyan hitét, közösségi, nemzeti elkötelezettségét nemzedékeken át megvalló családot, mint a Tóth família. József volt a dinasztiaalapító, aki képzőművész tanárként érkezett az Egyesült Protestáns Gimnáziumba a 19. század második felében. A múzeum több alkotását is őrzi – egyébként Mikszáth Kálmánnak is osztályfőnöke volt. Béla fia építészi diplomát szerzett a Műegyetemen. Budapesten feleségül vette Schulek Frigyes unokahúgát, az iparművész Vilmát, s hazatért Rimaszombatba. Később a város főépítésze lett, ő tervezte egyebek mellett az Egyesült Protestáns Gimnázium és a mostani Tompa Mihály Alapiskola épületét is, amelyek díszítése feleségének a tervei alapján készült. Ő volt egyébként az iparos cserkészet megalapítója is. Az egyik fia Sándor, aki Glatz Oszkár és a gömöri születésű Rudnay Gyula tanítványaként végzett a Képzőművészeti Főiskolán. Mint az évszázadokon át szokás volt, nyugat-európai tanulmányútra ment, s visszafelé megállt egy rövid időre Párizsban. Ez aztán egy kissé hosszabbra sikeredett. Az itt töltött három év egész későbbi életművét meghatározta.
Itt kezdte használni a keresztnevének francia változatára az „A” betűt is. A borítékolható későbbi világhír helyett hazatért. A Pápai Református Kollégium tanára lett, sok későbbi jelesünket (köztük Csoóri Sándort, Nagy Lászlót, Somogyi Józsefet, Lőrincze Lajost) is ő vezette be a képzőművészetbe. Úgy fogalmazott, hogy „a rajztanár pártában maradt művész”. Mint méltatója, Feledy Balázs elmondta a megnyitón: „ő mégsem maradt pártában. Igaz: festői életművét a magyar kritika nem is vette észre és nem is értékelte, annak ellenére, hogy annak szociális érzékenysége, figurális volta nem kellett volna, hogy idegen legyen a kor művészetétől. Azonban mindezt ő olyan européer szemléletben „tálalta”, megtartva kubisztikus, expresszionista hatásoktól sem mentes, s az art deco szemléletét is jelző párizsias stílusát, amely festői minőség mindvégig – a II. világháború előtt, s után is! – deviánsnak számított. A párizsi évek alatt „az Arc-en-Ciel (azaz: Szivárvány) bábszínház – általa is – része lett a XX. század európai művészettörténeti kánonjának.“
A világháború kitöréséig évente visszatért Párizsba. Az ő részvételével mutatták be az 1937. évi párizsi világkiállításon franciául az Ember tragédiáját bábelőadás formájában, amelyért aranyérmet kaptak. Ismét Feledy Balázst idézem: „2010-ben a malagai Picasso Múzeumban létrejött az a nagyszabású kiállítás, amely az európai avantgárd játékainak történetét mutatta be, külön is figyelve a bábművészetre. A rendezők 165 művésztől válogattak műtárgyakat, Picassótól, Schlemmertől, Mirótól, Kleetől, Caldertől, Deperótól, Duchamptól, El Liszickijtől, Tatlintól, közöttük három(!) magyarral (akiből kettő külföldön vált világhírűvé), Breuer Marcellel, Andre Kertésszel és A. Tóth Sándorral, akinek egy festménye, egy plakátja és négy avantgárd fabábuja volt látható a főteremben.” A. Tóth Sándor csak fokozatosan kezd visszakerülni a magyar és a művészeti köztudatba. Az, hogy 2011-ben Magyar Örökség Díjat kapott, csupán az első szerény megbecsülése volt a munkájának. Ma már oda jutottunk, hogy művei a képzőművészeti aukciók keresett darabjai.
Hogyan sikerült összeállítani a rimaszombati Lélekpillanatok című tárlatot?
2013-ban fogant meg a gondolat, hogy illő és szükséges lenne A. Tóth Sándornak egy állandó kiállítást rendezni a szülővárosában. A Csillagház tervezett megépítésével felgyorsultak az események. Dr. Tóth Gábor, aki nemcsak fia, de értője és kiváló menedzsere is az édesapja életművének, átfogó, a maga nemében egyedülálló válogatást készített. Balog Zoltán miniszter úr támogatásának köszönhetően A. Tóth Sándor műveiről és bábjairól pontos, digitális másolat, illetve replika készült. Ezekből mintegy 100 festmény és grafika, valamint 32 báb látható a kiállításon. Most valaki fanyaloghat, hogy nem eredetiek. Persze, hiszen az utóbbiak jeles magyarországi és külföldi múzeumok, illetve magángyűjtemények féltett kincsei. A látogatók számára a hatás, az élmény tökéletesen ugyanaz. S ez a lényeg! A most megnyitott kiállítás még bővülni fog. A vitrinekben és az ablakokra helyezendő molinókon szöveges és képes részekkel még kiegészítjük, hogy az életét, a cserkészbábozás terén végzett munkáját, vagy könyvillusztrátori és tanári munkásságát is bemutathassuk, s a szüleinek és nagyapjának az életét, munkásságát is érzékeltessük.
Bővebben tehát erről is majd a Gömörországban olvashatunk. Jövőre lesz Hatvani István ördöngös professzor születésének a 300. évfordulója. Erre is készülnek?
Igen. Sem Hatvani Istvánról, sem másokról nem fogunk megfeledkezni. Bízunk továbbra is a magyarországi Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. és a szlovákiai Kisebbségi Kulturális Alap támogatásában…
(Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)
