Az adventi naptár ötlete egy német édesanyához kötődik, akinek a kisfia már nagyon türelmetlenül várta a karácsonyt és az ajándékot. Az anyai szeretet és a leleményesség esetükben is határtalannak bizonyult: egy kemény papírlapot huszonnégy részre osztott, mindegyik részre rátűzött egy-egy darab csokoládét, majd megengedte, hogy a kisfia minden este megegyen egyet közülük.
Mikor a gyermek felnőtt, nem feledve édesanyja meglepetését, üzleti vállalkozásba kezdett. Olyan naptárt szerkesztett, amelyen huszonnégy ablakocska mögé egy-egy darab csokoládé vagy cukorka volt elrejtve, s ezek csak a spaletták kinyitása után váltak láthatóvá. Mondhatnánk erre azt is, hogy így válik a szeretetteljes cselekedetből biznisz, ami sajnos bizonyos szempontból a karácsonyra is fájdalmasan érvényes, ám nekünk nem az ünneprontás a célunk, hanem az ellenkezője. Valami hasonlót találtunk ki olvasóink számára, csakhogy a mi képzeletbeli ablakocskáink nem édességet rejtenek majd, hanem olyan ünnepi ráhangolódásra szánt gondolatokat, melyek reményeink szerint az ünnep beköszöntének idejére nemcsak a lakásunkat és a külsőnket öltöztetik ünnepi díszbe, hanem ami a legfontosabb, a szívünket is.
Mert valljuk be, ez az, amiről a legtöbben és a leggyakrabban megfeledkezünk. A boltok, a reklámok már október végétől ösztönöznek bennünket: vásároljunk ajándékot, költekezzünk, készüljünk az ünnepre. S mi meg is tesszük, mert hiszen az üzletekben már ott a feldíszített karácsonyfa, szólnak a karácsonyi énekek, sietni kell… Kitakarítjuk a lakásunkat, sütünk, főzünk, ajándékokat hajszolunk, túlköltekezünk, vendégeket hívunk, magunkat is kicsinosítjuk, ám a nagy készülődésben egyvalamiről megfeledkezünk. A szívünket nem tudjuk erre az egy estére (sem) ünnepi díszbe öltöztetni, s nem is lenne sok értelme, ha a szürke hétköznapokon ridegek, fásultak, közönyösek és közömbösek vagyunk. Müller Péter írja ezzel kapcsolatban (és ezúttal is milyen igaza van!): „Ha kihűlt körülötted a világ és jéggé fagyott az élet, fűts be önmagadba, mint egy tüzes kis kályhába, és áraszd a meleget! Meglátod, mennyien jövünk majd köréd. Mert mindannyian fázunk. És oda gyűlünk, ahol meleg van még.”
Igen, sajnos kihűltünk és mindannyian fázunk, miközben bevalljuk, vagy sem, áhítjuk a meleget. Kihűltünk, mert kegyetlenné, rideggé, gonosszá, félelmetessé lett körülöttünk a világ és azt hittük, ha mi is hasonlóvá válunk, azzal megvédjük magunkat. Pedig nem így van, emlékezzünk csak vissza, amikor gyermekként a mesék világában éltünk, mi volt az, amitől a gonosz jégkirálynő a legjobban rettegett? A jégszívét felolvasztó melegtől. Ha felolvasztjuk a szívünket és melegséget, szeretetet sugárzunk a környezetünkben élők felé, attól nem kiszolgáltatottabbak, hanem erősebbek leszünk.
Figyeljük meg, ha mosolygunk, ha kedvesek vagyunk akár vadidegen emberekhez, felenged körülöttünk a rosszkedv, a feszültség és mindjárt barátságosabb, elviselhetőbb lesz a „jéggé fagyott élet“. S ez nemcsak akkor lesz így, ha történetesen mondjuk ügyintézők vagyunk egy hivatalban, hanem minden élethelyzetben, s nemcsak a környezetünkben lévők fogják ettől jobban érezni magukat, hanem mi magunk is. A mosoly mosolyt, a bizalom bizalmat, a kedvesség kedvességet, a szeretet szeretetet szül. S ha attól félünk, hogy visszaélnek vele, nos, ahogy mondani szokás, az is benne van a pakliban. De gondoljunk csak bele, hogy szerezhetünk pár barátot, s közben esetleg ráakadhatunk olyanra is, aki nem volt érdemes rá… Mindent egybevetve a csalódástól az sem véd meg teljesen bennünket, ha megkeményítjük a szívünket, viszont nagyon sok jó dologtól megfosztjuk magunkat.
Egyesek még azt is megkérdőjelezik, hogy lehet-e ma karácsonyt ünnepelni, hiszen annyi minden vesz körül bennünket, ami ennek ellentmond. Az emberek közti viszálykodás, az önzés, a fukarság, az, hogy naponta döbbentenek meg borzalmasabbnál borzalmasabb események. De ne feledjük, a karácsonyt még a lövészárkok poklában is megünnepelték a hadban álló felek, még a fegyverek is elhallgattak legalább erre az egy szent éjszakára, mert a csodára mindig is szükségük volt az embereknek, mint ahogy most nekünk is.
Első ünnepi ráhangolódásként tehát tegyünk egy próbát és mint egy tüzes kis kályha, gyűjtsünk magunk köré pár embert, akik vágynak a mi szeretetünk melegére, s közben ne feledjük, igaz, nem naponta, de a következő adventi gyertya meggyújtásakor ismét megnyílik egy gondolatot rejtő ablakocska…
