Juhász Gyula, a múzeum igazgatója és Sáfár József kutató a megnyitón (Fotó: Letocha Dávid/Felvidék.ma)

A párkányi múzeum kis kiállító terme egy érdekes és ritka tematikájú kiállításnak adott otthont. A „Párkányi emberek a jeges árban“ című bemutatót a múzeum és Sáfár József ipartörténeti kutató, a Távirattörténeti Állandó Tárlat Tulajdonosa Budapestről hozta össze.

A kiállítás alkalmával az előadó a Párkány-Esztergomi táviratvezeték történetével ismertette meg a megjelent érdeklődőket. Ehhez kapcsolódóan bemutatta számtalan tárgyi eszközét, múzeumi darabjait, valamint a 2017-ben megjelent, a témáról szóló kis kiadványt is.

Juhász Gyula, a múzeum vezetője megnyitójában különösen értékesnek nevezte a ritka gyűjtemény anyagát, mellyel a város történetének gyűjteményét is gazdagítják. Köszönetét fejezte ki a kutatónak, hogy megkereste a városi múzeumot ezzel az anyaggal. A szép létszámban megjelent érdeklődők mellett üdvözölte Füzér Ferencet, a Magyar Mérnök Kamara Hírközlési Tagozatának képviselőjét; Lukács Balázst, az Újszentmargitai Hagyományőrző, Műemlékvédő és Településfejlesztő Alapítvány Elnökét; Mészáros Ödönt, távközlő tervező, fotóművészt; Sárközi Andrást, a Hálózatépítők Segélyező és Hagyományőrző Egyesületének elnökét.

Sáfár József előadásában ismertette a távírótörténelem egy -egy jelentős dátumát, fejlődési időpontjait. Az első távíróállomás Pozsonyban, 1847 őszén létesült. Itt Bain-rendszerű fadobozos távírókészüléket használtak. 1850-ben aztán Pesten is működött távíró. Ekkor már fémvázas Morse-rendszerű távírót üzemeltettek. 1862-ben létesült a Párkány-Esztergom közötti nevezetes távíróvezeték folyamkeresztezése. Az 1870-es években a nagy „fesztávolságú” távíróvezetékek acélból készültek. Az acélvezetéket a keménységük miatt a szokásos módon biztonságosan és időtállóan nem lehetett összekötni. Ilyen esetekben gyűrűskötést alkalmaztak.

A távíró és távbeszélő faoszlopokba a fatelítés vagy az azt követő átvételi eljárás során jelszeget ütöttek. A jelszeg vagy évszámszeg az oszlop keletkezési idejét jelölte. Magyar jelszegek az 1907–1995 közötti időből ismertek.

A távírdai papírdokumentumok tájékoztatnak a XIX. századi magyar távírós világról, a párkányi távírdai eseményekről, a szakmai hivatalos utasításokról, a nevezetes emberekről és a távírdai szakemberek szakmai előmeneteléről.

A légvezetékes távíróhálózat egyik legfontosabb anyaga a vonalszigetelő volt, amely már 1847-ben megjelent. Főleg cserépből, üvegből, fából, vasból készültek. A legjobbakat porcelánból készítették.

A vezetéket tartó szigetelőket sokféle vastartóra szerelve az oszlopokra, épületek falára és tetejére helyezték.

A XIX. század közepén megjelenő távírdás világ magával hozta azt a korabeli sok-sok műszaki újdonságot, melyek megteremtették a magyar távközlés alapját. A távíró működéséhez szükséges volt a sokféle távírógép, a tartozékok, a műszerek, a hálózat, és a mindezeket működtető távírász szakember. A XIX. században a légvezetékes távíróvonalak létesítéséhez a sokféle asztalos, ács, kőműves, földmunkás, lakatos szerszámok mellett speciális kézi szerszámok is kellettek.A huzalfeszítő csigasor, a csiptető és erőmérő, a huzalkötő szerszám, a mászóvas tipikus távírász szerszám volt.

A tájékoztatás érdekes betekintést adott a ma emberének. A kutató szerint összeállított és kiadott 27 oldalas füzet rajzokkal, részletes dokumentumokkal ábrázolja a XIX. század második felében Magyarországot behálózó, villamossággal működő távíróvezetékek  folyamkereszteződésének (Párkány–Esztergom téréségében) történetét.

A kiállítás a párkányi múzeumban március végéig tekinthető meg.

Letocha Dávid felvételei a megnyitóról.