Rákos Szabolccsal tavaly július 1-jén találkoztam Esztergomban, amikor kétszáz 14-25 éves felvidéki magyar katolikus táborozó fiatallal jelent meg a bazilikában, ahol a város polgármestere, Romanek Etelka, Potápi Árpád, Gyönyör László plébános és Lestyánszky Viktor ipolyhidvégi polgármester körében tevékenykedett főszervezőként.
Már akkor szerettem volna vele elbeszélgetni, de nem jutott ideje rám, ami érthető volt a sűrű program miatt. Aztán az ott történt eseményekről szóló tudósításhoz ezt a nyilatkozatot adta: „A Kereszténydemokrata Néppárt ifjúsági szervezetének életében – az IKSZ-ben ‒ hangsúlyos szerepet tölt be a határon túli magyarok segítése, az anyaországon kívül élő magyar közösségek támogatása. Ezért a tábor központja, a felvidéki Ipolyhídvég település szimbolikus hely, hiszen korábban az Ipoly folyón átívelő híd kötötte össze a szlovák és magyar oldalt. Bízunk benne, hogy ez a híd hamarosan nem csak kőből újul meg, de az emberi lelkek között is sikerül hidakat építenünk a magyar-magyar és magyar-szlovák testvéri kapcsolatokban, mert csak egymást segítve, szeretetben érdemes élnünk.”
A továbbiakban a közösségi oldalon keresztüli ismerkedéssel folytattuk. Legutóbb karácsony előtt figyeltem fel a személyi oldalára, ahol egy gyönyörű szép imával búcsúzott az óévtől. Az ima ugyan nem az ő költéséből származott, de nagyon megfogott többünket is, hogy egy még csak harmincas éveiben járó fiatalember ilyen tanúságot tesz hitvallásáról, ami nem éppen jellemző a mai korra.
Kapcsolatunk révén megtudtam azt is, hogy 2017-ben megkapta Ipolyhídvég község díszpolgári címét. Életéről, felvidéki kapcsolatairól, terveiről faggattam Rákos Szabolcsot, akit errefelé sokan ismernek, s a nevével még bizonyára találkozunk a jövőben.
Hol él, mi a hobbija, munkaköre?
Bátonyterenyén élek és a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végeztem katekéta-lelkipásztori munkatárs szakon, de korábban szereztem röplabdaedzői képesítést is. Ez a sportág egyben a hobbim; most ezen a területen képzem tovább magam a Testnevelési Egyetem szakedzői szakán. Korábban dolgoztam tanárként és az állami, valamint önkormányzati közigazgatásban is.
Milyen kötődése van a Felvidékhez?
Bár fiatalkoromtól fogva elkötelezett voltam a határon túli magyarok ügye iránt, hiszen már középiskolásként megemlékezést szerveztem Trianon gyászos évfordulójára, de úgy gondolom, sokat változott a gondolkodásom, amikor barátságot kötöttem Gubík Lacival. Több mint egy évtizede ismertem meg egy lévai focikupán, ahová egy Nógrád megyei csapattal neveztünk. Azóta is tartjuk a kapcsolatot és próbálom segíteni, amiben tudom.
Újabb baráti kapcsolatok alakultak ki, amikor 2012-ben először rendeztük meg a Via Nova ICS hétvégi vezetőképzőjét Bátonyterenyén, ahová a szervezet több mint száz vezetője, képviselője jött el. Aztán éveken át számos közös programot szerveztünk a határ mindkét oldalán, hogy így hozzuk közelebb egymáshoz a nógrádi és a felvidéki magyar fiatalokat.
Majd a következő mérföldkő az volt, amikor Gyönyör László lelkipásztor barátom hazatért Felvidékre. Több szolgálati helye volt az Ipoly mentén és mivel gyakran látogattam, így sok embert ismertem meg a térségből. Igyekeztem mindenben segítséget nyújtani az egyházközségek terveihez, így pályázatokat írtam, templomfelújításokért lobbiztam, gyerektáborokat szerveztünk és még sorolhatnánk. Rengeteg munkát végeztünk el az elmúlt években közösen elsősorban Isten dicsőségére és a felvidéki magyarság javára. Valahogy ennek a folyamatnak a részeként ismertem meg Ipolyhídvég település közösségét.
Akkor fordult komolyabbra ez a kapcsolat, amikor Bátonyterenye alpolgármestereként közreműködtem a testvértelepülési megállapodás megkötésében. Óriási öröm, hogy sikerült maradandót alkotnunk, hiszen – bár egy éve alpolgármesteri posztomról lemondtam ‒ de a két település lakóinak kapcsolata töretlenül fejlődik. Évente többször látogatják egymás rendezvényeit a nyugdíjasklubok tagjai és komoly baráti kapcsolatok szövődtek a településvezetők között is.
Miért kapta a díszpolgári címet, megtiszteltetést?
Őszintén szólva, erről nem én vagyok illetékes beszélni, hanem akik adták. Meglepetésként ért Lestyánszki Viktor polgármester ezzel kapcsolatos megkeresése. Az átadáskor rengeteg dicsérő szó hangzott el a felvidéki magyarságért folytatott tevékenységemről. Zavarba is jöttem, mert a cselekedeteimet az önzetlen segítő szándék vezérli. Természetesen nem utasíthattam vissza egy település lakóinak ilyen jellegű ajándékát, hiszen a képviselők egyhangúlag szavazták meg. De még fiatalnak tartottam magam egy ilyen komoly címhez.
És persze mindenkinek jól esik, ha buzdítják vagy elismerik a teljesítményét valamilyen módon. Azonban sohasem az elismerés vezérelt, hanem mindig az a szándék, hogy „másokat győzelemhez segítsek” és az itt élőknek reményt és erőt adjunk, hogy fontosak az anyaországban élők számára.
Mire kötelezi ez a kitüntetés a felvidéki magyarokkal kapcsolatban?
Utánajárva, hogy korábban kik kaptak ilyen címet a környéken, alig pár embert találtam és ők mind komoly dolgokat alkottak a szlovákiai magyarság életében. Így számomra inkább kihívás, hogy a Felvidék díszpolgára lehetek és egyfajta megfelelési kényszer, hogy még többet próbáljak tenni az itt élőkért. Jelenleg is van ilyen nagy célkitűzésünk a térség vezetőivel, mégpedig a híd megépülése Ipolyhídvég és Drégelypalánk között. Ugyanakkor ez a munkám szimbóluma, hiszen hidakat próbálok építeni magyar-magyar és magyar-szlovák között.
Ezért a díszpolgári címet egyfajta jóvátételként élem meg, mivel korábban annyi hazugsággal próbálták besározni a nevem otthon, Bátonyterenyén a névtelenségbe burkolózó politikai ellenfelek.
A ma emberének a legnagyobb ellensége az irigység, mely szerintem minden rossz forrása a politikában, a gazdaságban és a közösségi életben. Pedig olyan szép lehetne az emberi élet, ha szeretetben és egymást segítve tudnánk élni. Ahogyan Teréz anya mondta: „Nagy dolgokat nem tudunk tenni az életben. Csak kis dolgokat tudunk tenni, nagy szeretettel.”
Ez a szeretetteljes szándék vezérel az életutamon a politika ingoványos ösvényén keresztül.
Milyen további tervei vannak?
Bízom benne, hogy kapok még erőt és időt odafentről, hogy minél többet tehessek szűkebb és tágabb közösségemért, amelybe számomra testvérként tartozik az összes határon túli magyar Kárpátaljától Felvidékig.
Mit üzen a határon kívül élő magyaroknak?
Az üzenetemet úgy tudnám megfogalmazni, hogy „egységben az erő”. Ahelyett, hogy gyarló emberi tulajdonságaink mentén szétforgácsolódik a közösség ereje, ideje lenne összefogni. Függetlenül attól, ki melyik párt szekerét húzza, akár a személyes ambíciói érdekében, akár másért, azért vannak olyan, az összmagyarság számára fontos ügyek, amelyekben tudni kell közös álláspontot képviselni. Ellenkező esetben csak egy céltalan önpusztítás az egész nemzetiségi képviselet. És bizony egy mondás szerint: „a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve” Tehát a hangsúly az összefogáson van.
