Vízkereszttel beköszöntött a vidámság és bálozás ideje. Az adventi elcsendesülős napok után eljött a jókedv, az eszem-iszomok, a fánksütés időszaka, amikor egy kicsit többet szabad, mint máskor. Farsang van, hát űzzük el a telet, csalogassuk a tavaszt!
Jól tudták eleink, mikor lehet és illendő egy kicsit kirúgni a hámból, hiszen ilyenkor végre volt rá idő. Munka még alig akadt, idő viszont tengernyi volt arra, hogy magukat és egymást szórakoztassák. Kitalálták, hogyan lehet elviselhetőbbé tenni a tavaszra való várakozást. Ahogy lassan, de biztosan hosszabbodtak a nappalok, úgy hágott tetőfokára a jókedv is farsang farkán, hamvazószerda előtt.
Még a kereszténység előtti időszakra nyúlnak vissza a farsangi szokások, amelyek tavasz érkezését és valami változást voltak hivatottak siettetni. Egyes tájakon fokozatosan városias jelleget öltöttek, elég, ha csupán a velencei karneválra gondolunk. Még később jött divatba a bálozás, különösen az álarcosbálok rendezése.
Az utóbbi években újra reneszánszát éli a Csallóközben a dőrejárás és a bőgőtemetés szép hagyománya. A dőrejárás a régió talán legősibb, archaikus népszokása, mely napjainkban kissé modernebb változatban éledt újjá. Legfőbb jellemzője az utcákon zajosan vonuló „nászmenet”, ahol még a menyasszony is férfi, és bizony nem mindenki az, akinek látszik. Ahol pedig a bőgőt, mint halottat temetik, ott egymást gúnyolják ki a díszes „gyászoló gyülekezet” tagjai.
Aki jókedvű, sokat nevet, netán kacag, az felszabadul, lelke megkönnyebbül, kezdi színesebben látni a világot. A jókedv valóságos gyógyszer, egyetlen mellékhatással, hogy másra is átragadhat… De ki bánja ezt egy jó kis bálban? Mert hiszen pontosan ez a lényeg, a közösségépítés, -erősítés vagy netán éppen -teremtés. A jó hangulatban eltöltött pár óra „restartolja” a munkában megfáradt, a szürke hétköznapok gondjait cipelő, nemegyszer elmagányosodott embereket. Éppen ezért táncra, mulatozásra fel, mert most van itt az ideje. Egy kis jókedvért nyugodtan átmehetünk a szomszédba is.
