Petrla Ferenc interjút ad a Felvidék.ma-nak (Fotó: Neszméry István/Felvidék.ma)

Az alkotók lelkivilága változik, ezzel együtt a művészetük is, ahogy a világ eseményei hatnak rájuk. Számos információt fel kell dolgozniuk, melyek befolyásolják őket, ez pedig tükröződik az alkotásaikon is – vallja Petrla Ferenc Señor. A Csemadok pozsonyi székházának Rákosi Ernőről elnevezett termében Angyalok tánca címmel láthatta kiállítását a közönség, melynek zárórendezvényén beszélgettünk a művésszel.

Petrla Ferencről sokan hiszik, hogy magányos, ám állítása szerint nem az. Azért gondolják ezt róla, mert néha napokig ki sem mozdul, de ott vannak neki a festmények. Pozsonyban az elmúlt tíz évben készült műveiből nyílt kiállítása, a bejáratnál viszont egy régebbi képet láthatott a közönség, a művész önarcképét, még 1986-ból. Ez sokáig a padláson volt, úgy kellett megmenteni. Sok kép pedig továbbra is a padláson van – súgja a festő, csendesen, nehogy mások is meghallják.  Señor közismert a magyar, a szlovák és a cseh művészkörökben is. Sokat utazik, az élményei a képeken is megjelennek, Velence, Bécs, Franciaország képei, tájai is ott voltak a Csemadok termében. Számos szimpóziumon is megfordul.

Mennyire hatottak a külföldi utazások a művészetére?

Az élmények hatással vannak rám. Szeretem az újat, és szeretem észrevenni a dolgokat, de másként közvetítem a látottakat, mivel másként közelítem azokat meg. Amikor Velencében jártunk, én hét-nyolc napon át csak bolyongtam, nem bírtam rájönni, milyen is ez a város, nem akartam a hétköznapi arcát visszaadni, és nem akartam beállni a többiek közé, akik időnként hamis képet festenek Velencéről. Egy nap, amikor sétáltam, láttam a kikötőben a hajókon a konténereket. Aranyszínű, csillogós anyaggal voltak bevonva. Láttam bennük Velencét visszatükröződni, és nem kellett messzire mennem gondolatilag, hiszen a velencei tükör világhírű. Ebből alakult ki az én Velence-képem, amely talán nem is olyan ideális.

Ezek érzések és nem a város képei…

Igen, érzések. Belső tájak és képek. A művészet ott kezdődik, hogy átadjuk az embereknek az érzéseinket, a belső látásmódunkat ábrázoljuk. Persze vannak időszakok, amikor nehezebben dolgozom, máskor könnyebben, hiszen hat rám a környezet és a világ eseményei is.

Petrla Ferenc Bedi Katalinnal és az önarcképével (Fotó: Neszméri Tünde/Felvidék.ma)

Nemcsak külföldre utazik szívesen, hanem számos találkozón is részt vesz. Miért fontosak ezek?

Tanulunk egymástól. Ezért is szeretek szimpóziumokra járni. A franciák is eljárnak, így van lehetőségünk más nemzetektől is tanulni, megismerni egymás világát. Más a kultúrájuk, ezért ők másként festenek, mint mi. Mi jobban ragaszkodunk a hagyományainkhoz, általában folytatjuk azt.

Mennyire nagy a színvonalbeli különbség a nyugati és a mi festőink között?

Nem nagy. Pár dologban különbözünk. De például nagy a különbség a szlovákiai és a magyarországi festők között. Budapesten és Pozsonyban is van főiskola. A budapesti azonban mindig szabadabb szellemű volt, nyitottabb, mint a pozsonyi. A magyarországiak sokkal több mindent megengedtek maguknak, Pozsonyban pedig tovább éreztette hatását a szocialista realizmus, ez pedig a mai napig megjelenik azoknál, akik Pozsonyban végeztek, mintha elkerülték volna a várost a változások. A magyarok jobban elindultak a nyugatiak felé.

Prága és a cseh művészvilág mindig nyitottabb volt, ez sem hatott a szlovákokra?

Az egy teljesen más világ, és más a művészet is. Édesapám révén morva vagyok, vannak cseh rokonaim is, a hetvenes években éltem Prágában. Nyelvileg értjük egymást, de nagy a különbség, a cseheknek más a mentalitásuk, és ez a művészetben is megmutatkozik. Volt szerencsém kiállításrendezőként dolgozni a prágai városi galériában. Sokszor én képviseltem Csehszlovákiát, amikor szerveztük a kulturális napokat, Moszkvában voltam hetekig. Ha magyar delegáció jött, tolmácsolni is segítettem, sok magyar művész járt Prágában.

Mikor kezdődött a művészet iránti fogékonysága?

Volt egy rockzenekarom. De félrehívott a fülorvos, és azt mondta, ha meg akarok süketülni a másik fülemre is, akkor csináljam, de inkább válasszak. Tudtam, hogy van tehetségem, négyéves korom óta rajzoltam, de azt is tudtam, csak a tehetség nem elég. Sokat kellett dolgozni, rajzolni, gyakorolni. Jártam rajzkörre, levelezőn leérettségiztem. Felvételiztem Pozsonyba, de sajnos kirúgtak: mondj egy félig süket embernek tollbamondást, nem fog sikerülni… Nem volt ismerősöm, máshova sem vettek fel. Aztán elkezdtem más festőktől tanulni. Ma pedig azt látom, hogy sem a szlovák, sem a szlovákiai magyar festőket nem nagyon ismerik. Vagyunk páran, akik festünk, de 1989 utánról alig valaki, olyan ez, mint az irodalomban, nincsenek nagy, elismert nevek.

Van egy űr, amit nem töltött be senki?

Igen, így van. Kevés művészünk van. Kopócs Tiborral néhányan megalakítottuk a Magyar Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesületét, ennek én is a tagja vagyok. De hiányzik egy generáció, a negyvenesek, akik az 1990-es években kezdhettek volna, de nincsenek jelen a köztudatban, ha vannak is, nem tartoznak sehova.

Kevés a megjelenési lehetőség? Nincsenek olyan lapok, ahol a képzőművészek teret kapnának és eljutnának a közönséghez…

A Kopócs Tibor által létrehozott egyesület próbál segíteni, de kevés a lehetőség. Vannak közös kiállítások, de ez nem elég. Én éppen ezért vettem fel a kapcsolatot más országok művészeivel. Járunk külföldre is. Nemrég beszéltem meg Dolán Györggyel az utunk részleteit, Franciaországba megyünk. De járok Szerbiába, a Vajdaságba is, gyakran megyek Zentára. Nagyon szeretem, a múltkor megkérdeztem, tud-e egyáltalán abban a városban valaki szerbül.

Említette, hogy szimpóziumokon is részt vesz. Ezekből a Felvidéken is több van, melyekre jár? Melyek a jelentősebbek?

Olyan nagyok, mint korábban voltak, például Eperjesen, már nincsenek. Patról Izsára költözött a szimpózium. Amikor a kilencvenes években Szabó Olga volt a polgármester, mindenben támogatott. Kint voltunk a fürdőben. Azt a részt azóta eladták, így most Izsán találkozunk. Sámson Enikő, a Bokros tanya tulajdonosa is évente vendégül lát minket. Nagyon szép helyen van a tanya, már háromszor jártunk ott. A Dunaszerdahelyi járásban Péntek Istvánék látnak vendégül, Ollétejeden. Ők Dolán Györgyöt bízták meg a szervezéssel. Plauter Péter Nagymegyeren a kúriában tavasszal és ősszel is vendégül lát minket, ők Mikóczi Dénesen keresztül vették fel a kapcsolatot a művészekkel. Nemrégen indult Érsekújvárban is szimpózium, Klein Ottokár operaénekes javaslatára, aki most polgármester, a lovardába járunk.

Fiatal művészek is eljárnak a találkozókra?

Nélkülük unalmas lenne. Kiss Márti nagyon tehetséges, a mihályfai Csonka Anikó szintén, és Nagy Dani is. Ők még csak 20-25 évesek, de nagyon jó képességeik vannak. Vannak tehetséges fiataljaink.