Gyermekkoromban érdeklődve hallgattam az öregek beszélgetését a szabadságot védelmező harcokról. Az asztal körül ülők dicső csatákról, hűséges bajtársakról, a hazát védő honvédekről szóltak. A pipafüstből kirajzolódó arcvonások mindegyike a büszkeséget hirdette a családtagok felé. Már akkor elhatároztam, hogy egyszer én is huszár leszek.
A hadüzenet
Ő császári és apostoli királyi felsége 1914. július 28-án a szerb királyi kormányhoz francia nyelven intézte hadüzenetét. Ezekben a napokban a Budapesti Közlöny rendkívüli kiadásának számai kézről kézre jártak. A háborút éltetők örömmel, a harcok következményeitől rettegők sápadt arccal, előbbiek hangos üdvrivalgás közepette, utóbbiak csendesen és kétségbeesetten olvasták a külügyminiszter sorait:
„Mivel a szerb királyi kormány ama jegyzékre, mely részére Ausztria-Magyarország belgrádi követe által 1914. évi július hó 23-án átadatott, kielégítő választ nem adott, a császári és királyi kormány kénytelen maga gondoskodni jogainak és érdekeinek védelméről, és ezen célból a fegyverek erejéhez fordulni. Ausztria-Magyarország ennélfogva, a jelen pillanattól kezdve, Szerbiával szemben hadi állapotban levőnek tekinti magát.”
A birodalmi haderő
A háború előtt már közel öt évtizede fennálló Osztrák-Magyar Monarchia a korabeli Európa egyik vezető államának számított. Mi, magyarok a hazánk, a Magyar Királyság területét, népességét és haderejét tekintve jelentős súllyal rendelkeztünk.
Az osztrák-magyar katonaság két pillére a szárazföldi hadsereg és a haditengerészet volt. A hadsereg egyik büszke katonája pedig én voltam. A szárazföldi haderő első vonala az ún. k.u.k. (kaiserlich und königlich, vagyis a császári és királyi), tehát a közös hadsereg. A katonatársaimmal az általános hadkötelezettség alapján sorozással kerültünk ide, mégpedig a 21 és 31 évek közötti korosztályból. A birodalomhoz hasonlóan a közös hadseregünk is soknemzetiségű volt, a kizárólagos német vezényleti és szolgálati nyelvvel. Mi a lovasságnál, a többiek a gyalogságnál, a tüzérségnél vagy a műszaki csapatoknál teljesítettek szolgálatot.
A birodalom seregének második vonalát a német vezényleti és szolgálati nyelvű osztrák Landwehr és a magyar, illetve horvát vezényleti és szolgálati nyelvű Magyar Királyi Honvédség alkotta. A gyalogság, a lovasság és a tüzérség itt is megtalálható volt. Katonáikat a 21-31 évesek korosztályból sorozták be.
A harmadik vonalat a magyar királyi népfelkelés és a birodalom osztrák felében a Landsturm képezte gyalogsággal és lovassággal. Elsődleges szerepük a mi egységeink támogatása volt, de harci feladatokat is kaptak. A népfölkelés tagjai közé fogadták az önkénteseket is.
A hatalmára mindig oly büszke Monarchia több mint 50 milliós összlakosságából 8,5 millió, míg hazánk, Magyarország 20 milliós lakosságából közel 3,5 millió katona vonult be a háború idején.
A nagymegyeri honvédeskü
A frontra induló katonák eskütétele az ország minden helyszínén jelentős és látványos eseménynek számított, hiszen az emberek a nemzet harcát igazságosnak és szükségesnek tekintették. Gyermekkori pajtásom és egyben unokatestvérem, Jenő a csallóközi városból a császári és királyi 5. Gróf Radetzky huszárezredhez vonult be. Huszártizedesként az orosz, a román és az olasz fronton daliás vitézként, büszke és tettre kész hadfiként vett részt. Négyszer sebesült, és példás vitézségéért a királyi és császári kereszt, illetve a sebesülési érem lett a jutalma.
A családi emlékezet szerint a november 23-i nagymegyeri ünnepségre a résztvevők a környékbeli falvakból lovas kocsin és gyalogosan érkeztek. A római katolikus, a református és az izraelita felekezetű újoncok tisztjeik vezetése alatt, külön csoportokban jelentek meg a saját istentiszteletükön, a szertartásokon. Ezután rendezett alakzatokban indultak a vásártérre, ahol az őrzászlóaljat lépésfalvi Lépes Ödön őrnagy vezényelte, az eskümintát Fabritzky László hadnagy, zászlóaljsegédtiszt olvasta fel. „Isten minket úgy segéljen. Ámen!” – volt hallható az esküt záró fogadalom még a távolabbi utcákban is.
Családom emlékező asszonyai szerint az őrnagy úr beszéde a nagyszámú közönségre is hatással volt. Mindenki hitte és vallotta: a haza érdekében szükséges az áldozatvállalás. Berlin ezredes, a nagymegyeri állomásparancsnok, mint a legfőbb helyi katonai hatóság képviselője, elismerését fejezte ki a legénység katonás és példás fegyelmét látva.
A közel 3800 lakosságú városban napokig csak a nagyszabású ünnepség emlékezetes eskütételéről folyt a beszélgetés.
Katonáink pedig valóban hűséggel és hódolattal viseltettek felséges urunk, első Ferenc József ausztriai császár, Magyarország apostoli királya és Csehország királya, valamint hazánk szentesített törvényei iránt. Esküjükhöz méltón, derék honvédekhez és harcosokhoz illően, készek voltak a csatákban vitézül és férfiasan harcolni.
Akár az első falevelek lehullásáig is…
(Források: Budapesti Közlöny, 173. szám, Rendkívüli kiadás, Budapest, 1914. július 28.; Dr. Lovas Dániel szerk.: Hazatérnek… 1914-2014. A magyar katona 1914-1918, Kecskeméti Lapok Kft.-Kecskeméti Katona József Múzeum, 2015; Csallóközi Híradó, 1914. november 25.; Varga László: Béke poraikra. Az 1. és a 2. világháború áldozatai és hősei Nagymegyeren, Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya, Dunaszerdahely, 2002)
