Gyermekkoromban érdeklődve hallgattam az öregek beszélgetését a szabadságot védelmező harcokról. Az asztal körül ülők dicső csatákról, hűséges bajtársakról, a hazát védő honvédekről szóltak. A pipafüstből kirajzolódó arcvonások mindegyike a büszkeséget hirdette a családtagok felé. Már akkor elhatároztam, hogy egyszer én is huszár leszek.
Az egyenruha
A korabeli fekete-fehér fényképeket nézegetve a csukaszürke ruházat világos színben jelenik meg. A vadász és a műszaki csapat már korábban is ilyet viselt. Hivatalos bevezetésére, a korábbi színes helyett, 1908-ban került sor a gyalogság és az egészségügyi csapat egységeinél. A következő évben az egész haderőre kiterjesztették (a lovasság és a méneskar kivételével).
Utólag nézve ez vitatható döntésnek tűnik, mivel kékes árnyalatával nem nyújtott megfelelő álcát. A háború alatt megjelent hát a német mintára készített szürke színű egyenruha.
Nekünk, huszároknak a menetöltözetünk ettől eltérő volt. A közös hadseregben sárga-fekete zsinóros atillát rendszeresítettek, sötét- vagy világoskék színben, arany- vagy ezüstgombokkal. A honvédhuszárok ekkor már nem viseltek atillát. Sötétkék zubbonyuk bal vállán meggypiros zsinór volt. A keleti fronton elszenvedett nagy veszteségek miatt azonban a színes öltözetet szürkére cserélték.
Mi, tisztek, ugyancsak az előírásokat vettük alapul, ám saját költségünkre ruházkodtunk. Egyenruhánkat méretre készíttettük, valamint egyéni megoldásokat is alkalmazhattunk.
A háború félistenei: a huszárok
A közös hadsereg lovasságán belül a 15 dragonyosezred (Ausztriából) és a 11 ulánusezred (Galíciából, Cseh- és Horvátországból) mellett hazánk területéről ott voltunk mi is: a 16 császári és királyi huszárezred, valamint a 10 honvéd huszárezred. A Landwehr pedig további 6 ulánusezredet adott.
A hátországban szájról szájra terjedő legendás lovasrohamok valóban megtörténtek a keleti fronton, ám a veszteségeket nézve komoly ára volt a dicsőségnek. Bár a hírnév halhatatlan, a katona mégis halandó. A tüzérségi lövegek növekvő száma és a sorainkat tizedelő géppuskák miatt a hadvezetés új helyzetet teremtett: a lovashadosztályokat a földre parancsolta gyalogsági kiképzésre. Lovasszázadok viszont továbbra is maradtak.
A magyar vitéz humora
A háborús anekdota szerint a huszárezred parancsnoka lelkesítő beszédet tartott, majd kérdésekkel fordult a huszárjaihoz:
–Tudjátok-e, hogy két csata között hosszú utat kell megtennünk?
– Tudjuk! – vágták rá egyszerre.
– És bizony néha az éhség lesz az útitársunk. Tudjátok?
– Tudjuk, elviseljük.
– Közülünk pedig többen is a harctéren maradnak majd.
– Tudjuk.
– Mégis velem tartotok a csatákba?
– Szívesen megyünk napokon át – szólt tisztelettudóan az egyik –, közben pedig elviseljük az éhkoppot, meg a vérünket is ontjuk a hazánkért. Akár a pokol tornácáig is elkísérjük az ezredes urat, csak szabad legyen közben dalolni és magyaros tréfát csinálni.
Így születtek körünkben a dicsőség és a halál mezején, a sűrű golyózápor és a gyilkos géppuskák kereszttüze ellenére a katonatréfák és a katonadalok.
„Ferenc Jóska öreg már a csatára, / Rábízza a vitéz magyar bakára.”
(Források: Dr. Lovas Dániel szerk.: Hazatérnek… 1914-2014. A magyar katona 1914-1918, Kecskeméti Lapok Kft.-Kecskeméti Katona József Múzeum, 2015)
