Illusztráció (Fotó: pixabay.com)

A félévi bizonyítványokkal kapcsolatban írja a szerző, hogy az eredmények vizsgálatakor és értékelésekor használjuk a szeretetnyelvet. Erről jut eszembe, hogy a szeretetnyelv mellett talán nagyon sok szülőben és nagyszülőben megszólal a fáradtságnyelv és a kifacsartnyelv is.

Arról ugye nem illik cikket írni, hogy milyen az olyan társadalom bizonyítványa, ahol a munkaadó 12 órás műszakokban szombati és vasárnapi pihenőnapot, ünnepnapokat nem ismerve a rabszolgánál is megalázóbb módon kifacsarja a gyereknevelő szülőket és nagyszülőket, nos ahol ezt törvényesen és büntetlenül teheti valaki, akár csak egyetlen munkaadó, az a társadalom bizony ne beszéljen szeretetnyelvről, sőt még a szeretet nyomelemeiről se nagyon.

Volt szerencsém látni reggel iskolába érkező nebulókat, akik a szüleikkel csak elvétve találkoztak, mert apuka, vagy anyuka, vagy akár mindketten, még a hajnali órákban útra keltek és este, vagy csak éjjel értek haza a 12 órás műszak leteltével, és az azt követő utazást elszenvedve. Sajnos, a műszakok közötti együtt eltöltött órákban, napszakokban és a pihenésre kiszabott időben sem volt sok szeretet, mert az éjjeli műszakok után mire a szülők hazaértek, addigra csemetéjük már az iskolapadban csücsült, s mikorra a csemete hazaért már alig maradt némi idő az újabb műszakra való indulásig, tehát szeretni csak rohanva, ezerfelé figyelve és alkalmazkodva lehetett.

Számomra nem volt kétséges, hogy ebben a helyzetben ki az, akin számon kell kérni a szeretet hiányát és a kegyetlenséget. Persze, a vállalkozót is meg tudom érteni, mert, ha boldogulni akar, akkor alkalmazkodnia kell a kényszerítő feltételekhez. Már csak az a kérdés, hogy ezeket a feltételeket ki diktálja, és az illetőt milyen elvek vezérlik ezen feltételek alakítása során. Tetszik-e vagy sem, de azt be kell látnunk, hogy valamilyen szinten mi magunk vagyunk a felelősek azért, amiért a környezeti feltételeink megszabói olyan elvek alapján alkotnak szabályokat, amilyen elvek alapján lassan az emberélet sem lesz szent és sérthetetlen, ha az elvárt haszonról lesz szó.

Tehát a kérdést úgy lehet pontosítani, hogy a haszonelvű társadalomban mennyit ér a szeretet? Van-e az ilyen társadalomban egyáltalán valami minimális értéke a szeretetnek, vagy csak papolunk ilyesmiről, előadunk róla különféle meséket, de amikor tenni is kellene valamit, akkor üres marad a markunk, mert a pénz, a mindenkinél nagyobb és szebb ház, az autó, a tengerparti nyaralás az mind–mind fontosabb minden másnál.

Azt be kell látnunk, hogyha elszaladt velünk a szekér, amikor a környezetünk alapelveit kialakítottuk, akkor a korrigálást ott kell kezdeni, ahol az egészet elrontottuk és azt kell helyreállítani az értékeink között, ami nincs, amit kidobtunk és kiraboltunk.

Az ugye nyilvánvaló, hogy nem Szlovákia alapelveivel van baj elsősorban. De ne legyenek illúzióink, ha egyetlen kifogás nélkül beállunk a sorba, akkor semmivel sem vagyunk különbek azoknál, akik a 12 órás ünnepnapi műszakot kitalálták és elfogadtatták a világgal. A szeretet egyik alapeleme az áldozatvállalás, amiről szintén lehet szép szólamokat kitalálni, de a legjobb megoldás az, ha teszünk valamit az érdekében, akár szó nélkül is. Az áldozatvállalás pedig sokszor lemondással kezdődik, amikor beérem kicsivel kevesebbel is.

A másik lehetőség ahhoz, hogy elkerüljem a számomra fontos és szükséges dolgokról való kényszerű lemondást, ismernem kell olyan megoldásokhoz vezető utat, amelyen haladva mégis elérhetem a célomat, de ez az út nem alkalmazhat mások félrevezetését, csalást és hamis illúziókat, ellenben társakat kereshetek a célom felé vezető úton, de ezek a társak csak olyanok lehetnek, akik ugyanolyan elvek alapján, az enyémhez hasonló célok felé igyekeznek. Ha így szervezzük a jövőbe vezető utunkat, akkor beszélhetünk társadalomról, szeretetről, tanulásról és tudományról.