Múlt nyáron már írtam Menyhár János százdi születésű tanítóról, akinek hagyatékát Ipolyvölgyi mondák címmel adta ki Százd önkormányzata, több környékbeli falu támogatásával.

Azonban, hogy Menyhár János mennyire jelentős szerepet töltött be az Ipoly mente kulturális életében azt jelzi, hogy alakját Zalabai Zsigmond Hazahív a harangszó című könyvében is megörökítette:

„A pozsonyi rádióban már hetek óta folyt a levelezés a közeli Ipolypásztóval – írta 1934. május 26-i számában az ipolysági A Hét című hetilap riportere. – Az első szlovenszkói magyar néprajzi közvetítésről volt szó, és a sűrű levélváltás után jóformán teljesen titokban készült fel a falu dalárdája, hogy régi palóc nyelvemlékek alapján visszaadják az Ipoly völgyében dívó falusi lakodalmat. Próbáltak, énekeltek, mondókákat gyűjtöttek. Menyhár János igazgató, a dalárda vezetője bejárta a szomszédos falvakat, és mindenünnen hozta a nép tele marokkal adott, és gyakran évszázadokon át egészségben és épségben megőrzött rigmusait. Szinte gyerekké vált a tiszta utcájú és tiszta lelkű nagy falu, mert érezte a közeli ünnepet, amikor kezet foghat az egész világgal, és megmutathatja, hogy apáinak örökségét nemhogy elfecsérelte, hanem hatványozott mértékben megőrizve, továbbfejleszteni is képes.
Az előkészületek után már kora délelőtt megjelent Ipolypásztón a pozsonyi Rádiójournal operatőrje, aki felrakta a huzalokat, beállította a mikrofonokat, elrendezte a hangszűrőket, erősítőket, és sok kíváncsi nézte a munkáját, mert érezték, hogy ezeken a modern csodaszerszámokon át ma az egész világ egy-egy sarkán akad majd hely, ahonnan az Ipoly völgye muzsikáját, rigmusait hallgatják a pünkösdi levegő hullámain. Már a délelőtt folyamán megérkezett Farkas István író, aki a helyszíni közvetítést konferálta, majd délben megérkezett a rádió titkára és a magyar referens.

Még rövid mikrofonpróba, a Szeleczky-féle nagyvendéglőt színpadi függönnyel kerítik el, s mire a harangszó templomba szólítja a népet, minden készen van.
Hat óra előtt már folyik a telefonbeszélgetés Pozsonnyal. A légköri viszonyok nagyszerűek, most még Emil Boleslav Lukáč, a kiváló költő szavalja verseit, aztán mehet a közvetítés. A falióra egyhangúan ketyeg, nem tudja, hogy ketyegése esetleg elhallatszik a messze országokba. Menyhár János boldog mosollyal nézi népét, és azok szeméből a tanítójuk iránt érzett szeretet sugárzik rá vissza. Farkas István, a »főpalóc«, rámosolyog a leányokra, azoknak jobban kell a biztatás, mert rosszul sírnának a mikrofonba.

Koncz uram, a helyi speaker, derűsen mosolyog, magában már a hangját próbálja. Tóth Bözsike, aki nyugodtan tölthetné be a menyasszonyi szerepet, piros rózsaarccal néz a partnerére. Ezekből már egy igazi pár lesz, akárki meglássa…
Végre hat óra tíz perc. Lukáč még Pozsonyban szaval, itt utolsót köhögnek az emberek, a szereplők pontosan kijelölt helyükön vannak, a speaker a mikrofon előtt áll, és hat óra után tizenkét perccel végre jelt ad a vonalvezető: kezdhetik.
»Halló, itt Ipolypásztó« – hangzik a mikrofon előtt, és egypár jelenlevő szemében könny rezdül, mert a pünkösdi rózsa ünnepén, íme, a szó-virágok gyönyörű csokrát készítik minden hallgatónak.

Menyhár János elfogulatlanul lép a mikrofon elé, és bevezetőül felolvassa alapos, tárgyilagos és sok tudásra valló előadását. Megemlékezik Ipolyságról és az Ipoly völgyéről, szép történeti visszapillantást nyújt, és vázolja a palócság kulturális helyzetét. Szeretnénk tapsolni, de a speaker már a lakodalmi közvetítést jelenti.

Farkas István áll a mikrofon elé, és költői bevezetéssel kezdi meg a tulajdonképpeni néprajzi közvetítést. »Szlovenszkó magyar népe először fog ma kezet az egész világgal – mondja. – Eljöttünk hozzátok, népek és nemzetek, hogy megmutassuk, a magyar palócfalu él, életét íme a világ tenyerére fekteti«.

Politikusok, képviselők, tanárok, szónokok megirigyelhetnék azt a nyugalmat, amellyel a pásztói földművesek belekezdenek a mondókába. És most több, mint félórán át csupa öröm, csupa muzsika, csupa fürge, igazi magyar, hamisítatlan palóc rigmus, ami mind úgy átad a rádió hangszóróiba, hogy csak gyönyörűséget érezhetnek azok, akik hallgatják.
A sok szép lakodalmas nóta úgy hangzik, mintha tanult dalosok énekelnék, pedig akik énekelték, azok reggelre kelve már az eke szarvánál dalolnak versenyt a pacsirtával.

Fölhangzik a legszebb palóc nóta:

Rózsapiros felhő az égen,
szerelem a kislány szívében.
Addig lesz szerelem szívében,
míg piros a felhő az égen.
Ipoly partján hallgat a malom,
gyere ki a partra, angyalom.
Körülvesz a csillag sugárral,
búgó esti szellő dalával.

Zavaros az Ipoly, ha megárad,
meghalok én, rózsám, utánad.
Ha meghalok, rózsám, teérted,
rózsám, az is csak a te vétked.

Jönnek a tréfás kérdések, megtudjuk, hogy a legboldogabb ember Ádám volt, mert nem volt anyósa. Jön a tányércsörgés, a kínálgatás, a sírás, a lakodalmi lárma, s mind-mind olyan elevenen, olyan közvetlenséggel, hogy a reinhardti színházak drámai szereplői sem csinálhatnák különben.

S amikor a lakodalom véget ér, hajnaltájt az éjjeliőr utolsót fúj kürtjébe, Farkas István a halkuló hangok mellett hangulatosan fejezi be a közvetítést…

Még egy hosszú, csendben eltöltött perc, amíg Pozsony kikapcsolja Pásztót. És pontosan hét órakor a szereplők ajkáról boldogan hangzik az ujjongó lárma, Pozsony jelent telefonon, hogy a leadás nagyszerűen sikerült, és technikailag eddig a legjobb előadás volt. A szövegrészt már nem a montőrök és operatőrök fogják megbírálni, de azt mindnyájan tudjuk, érezzük, hogy a legjobb adhatót adtuk.

A dalárda tagjai egy szempillantás alatt a vállaikra emelik Menyhár igazgató urat, aki hetekig tartó munkája után most boldog mosollyal fogadja az őszinte magyar nép így megnyilatkozó szeretetét. De a fürge legények vállukra veszik Farkas Istvánt is. És mire a vendégek föleszmélnének, már Palagya titkárt és Tilkovszky magyar intendánst is a levegőbe kapják.
Megnyílnak az ajtók, a szereplők elegyednek a kint maradt, aggódó közönséggel, Kozák Dolfi rázendít a csárdásra, és két-három perccel később az udvaron folyik a hamisítatlan lakodalmas tánc.”

Itt ér véget A Hét tudósítása, Zalabai Zsigmond könyvéből, és bocsássa meg az olvasó, ha terjengősebb volt az idézet, de nem volt szívünk megrövidíteni. Menyhár János életműve azonban ennél is gazdagabb, amire alkalomadtán visszatérünk.

Kapcsolódó cikkek