(Fotó: Budapesti Katona József Színház, archív)

A minap Hizsnyan Gézával egy színházi konferenciára utaztunk Komáromba. A hosszú út során sok mindenki szóba került, aki az elmúlt évtizedekben a szlovákiai magyar színjátszást jelentette, így természetesen ő is. Vajon hány éves is lehet – morfondíroztam a kocsiban szinte magam elé mormolva a szavakat. Nánaynak nincs kora – vetette oda Géza. S igaza volt, bár a napokban a 80. születésnapját ünnepelte, Nánay István  – hisz róla van szó –, amióta belecsöppentem a szlovákiai magyar színjátszásba, mindig jelen volt.

Nánay István a magyar színjátszás megfejthetetlen figurája, aki szinte észrevétlenül volt jelen a magyar színházi életben. Nem tartozott azok közé, aki kritikusként, tanárként vagy akár dramaturgként folyamatosan a rivaldafényben sütkérezett volna. Nánay egész egyszerűen jelen volt, s halálpontos megállapításaival nagyon sokunknak mondta meg kérlelhetetlenül a valót. Ami abban a pillanatban talán nagyon fájt, s többnyire csak később jöttünk rá, ennek az embernek már megint igaza volt. Többnyire szinte hidegen, tárgyilagosan, de láttam azért indulatosnak is egy-egy szerinte rossz előadás után. Érdekes, hogy amíg Latinovits építészmérnöknek, addig ő villamosmérnöknek tanult ki, de később az ELTE magyar-népművelés szakát is elvégezte.

1976-tól közel harminc évig a Színház című lap munkatársa, főszerkesztő-helyettese. 1988 óta folyamatosan oktat, többek között a határontúlon is. S ezt most és itt ki is kell hangsúlyoznunk. Nánay István a rendszerváltás után azon nagyon kevesek közé tartozott az anyaországi színházi szakma résztvevői közül, akik szívügyüknek tartották a határon túli magyar színjátszást, legyen az professzionális vagy amatőr mozgalom. Amíg sokan a puszta haszonszerzés céljából adták el magukat egy-egy előadás erejéig Komáromban, Kassán vagy Erdélyben, Nánay István önzetlenül jött, s mondta a véleményét.  Könyvet írt a legendás erdélyi rendezőről, színházcsinálóról, Harag Györgyről, ahogyan Ruszt Józsefről is, de megírta a nagy veszprémi színházi botrányt, s a Katona József Színház megalakulásának történetét is. Komáromban dramaturgiai feladatot is vállalt, Gágyor Péter partnereként az Isten veled, Monarchia című Švejk-átiratban.

„Nánay Pistával évekkel ezelőtt gyakran találkoztam. Igen nagy tudású ember, szakmailag úgy tekintettem rá, mint a legnagyobb színikritikusok egyikére. Gyakran találkoztunk, jó barátság alakult ki köztünk. Komáromban, Zsámbékon sokat beszélgettünk, de volt nálunk Füleken is, éppen a Csirkefejet próbáltuk. Komáromban látta is az előadást, és nagyon pozitívan értékelte. Azt írta, bármelyik budapesti színházban megállná a helyét. A Csoda is nagyon tetszett neki. Később is tanácsokkal látott el bennünket, színdarabokat kaptunk tőle. Aztán Pesten a Színművészetin is találkoztunk, amikor Bódi Andit vittük felvételire. Mindnyájan, az egész Zsákszínház nagyon szerette őt, s tiszteli mind a mai napig. Kedves Pista barátom, 80. születésnapod alkalmából Isten éltessen sokáig, kiapadhatatlan alkotó kedvet kívánok a magam és a társulatom nevében” – mondja róla Mázik István, a füleki Zsákszínház vezetője.

De nem fukarkodik a dicséretekkel Szvorák Zsuzsa, a szintén füleki Apropó Diákszínpad vezetője sem. „Nánay István számunkra a Jókai Napok afféle házi bölcse volt. A végeken is tudni kell dolgozni, tenni, alkotni súgta egyszer. Fontos volt a a visszajelzése, elemzése, mert mindig úgy fogalmazta meg a véleményét, hogy be tudjuk fogadni és meg tudjuk érteni. Kezdő rendező koromban, amíg járt a fesztiválra (a Jókai Napokra – a szerk. megjegyzése) és találkozhattunk, sokszor kértük ki a tanácsát. Mindig bátorított, motivált és értékelte, hogy pedagógusi munkaként fogom fel a színházcsinálást. Amikor szigorúbban bírált, akkor sem tudtam megharagudni, hiszen teljes mértékben igaza volt a rendezéssel kapcsolatosan. Csoportom tagjai az ő kritikáját várták a legjobban, ha nem szólt, az fájt leginkább nekik. Az ő kritikáját megszokva sokszor mások bírálata üres fecsegésnek tűnt, mert ő ismerte a felvidéki amatőr színjátszás lehetőségeit, s mindig teljesítményre ösztönzött és minőségre”.

S ahogy nekik, nekem is megvolt a magam „kalandja” Nánayval. 1994-ben a Szép magyar komédiát mutattuk be a Wataridori Színkörrel, amely előadásnak társrendezője és egyik főszereplője is voltam. Komáromban keményen megdorgált bennünket, személyesen engem is. Meg is lepett, hogy pár héttel később eljött Zsámbékra is, ahol díszletek nélkül, a zsámbéki romtemplom díszletfestő erejében bízva játszottuk el a fáklyafényes előadást. Miután vége lett az előadásnak, odajött, gratulált a társulatnak, míg nekem csak annyit mondott: „Magát meg meg sem ismertem, mintha teljesen más figurát láttam volna, mint Komáromban”. Nagyobb elismerést botcsinálta amatőr színészként azóta sem kaptam. Ha minden igaz, az idén ismét Dienes bőrébe bújhatok Füleken. A Zsákszínház előadásában. Tanár Úr, szeretettel várjuk a véleményét!