Bárdos Gyula átadja Stelczer Elemérnek a Pro Probitate - a Helytállásért díjat (Fotó: M. Drozd, Szabad Újság)

Annak, aki 1925-ben született Pozsonyban, kevés kortársa maradt mára az élők sorában, de 10-15 évvel fiatalabb budapesti barátai sem nagyon mozgékonyak már téli, csúszós estéken. Martényi Árpád a Rákóczi szövetség alelnöke, a Rákóczi Klub vezetője sem számíthatott arra, hogy az emlékezők megtöltik a Pesti Vármegyeháza termét, de azért így is szép számmal jöttek, hogy felidézzék az Esterházy János Emlékbizottság tíz éve elhunyt alapítójának alakját, életművét.

Az ilyen megemlékezéseken hagyományos égő mécses sem hiányzott, de asztalra, pulpitusra kitett fénykép helyett Martényi Árpád korszerűbb módszerrel élt: kivetítőn váltogatta a Stelczer Elemért, még inkább a munkásságát idéző fényképeket. Ezeket kísérte személyes emlékeket is felvillantó magyarázattal.

Stelczer Elemér arcképe, alatta az 1925-2008-as évszámmal. Utána Pozsony látképe. Itt született, itt végezte iskoláit, itt töltötte fiatalságát, itt voltak barátai, az első szerelme, ide kötötte minden: az utcák, a terek, a templomok, a sportpályák és a vívóterem. Vívótőrét még budapesti, rákoshegyi otthonának a falán is láthatták barátai a megőrzött fényképekkel együtt. Ezek egyike a híres máriavölgyi zarándoklaton, az egyházi ünnepség keretében tartott magyar összejövetelen készült.

1945 tavasza meghatározó volt a Stelczer család sorsában. Az idősebb fiút, Endrét, az induló tehetséges költőt 1945 áprilisában, otthonuk közelében érte egy eltévedt golyó. Fivére tragikus halála mély nyomot hagyott Elemér lelkében. Évtizedekkel később, már az 1990-es évek elején sikerült kiadnia a féltve megőrzött, illetve különböző forrásokból összegyűjtött verseket.

1945 május elején jóakarók telefonon figyelmeztették a családot, hogy Esterházy Jánost letartóztatták, meneküljenek ők is, amíg nem késő. Mindent hátrahagyva, egy hátizsákkal hagyta el ő is a szeretett várost és kalandos úton jutott el Budapestre. A szülők már soha nem látták viszont Pozsonyt, Elemérnek azonban második otthona lett Budapest. A menekülést követő több mint 60 évet itt élte le, de a szíve mindig Pozsonyba húzta vissza, mindig Pozsonyért dobogott. Az otthonról hozott intelligenciája és a háromnyelvű város adta nyelvtudása révén itt is hamar megtalálta a helyét, a sportszervezésben és a szlovák-magyar kulturális kapcsolatokban hasznosította tudását és tapasztalatait. Évekig dolgozott gépkocsivezetőként a csehszlovák nagykövetségen, majd a Csehszlovák Kulturális Intézetben már szellemi munkakörben nyugdíjba vonulásáig.
Az intézet jelenlévő munkatársa, Gregorovics Anikó röviden felidézte, mennyire szerették a mindig derűs, jó humorú kollégát.

A vetítőn Esterházy János jól ismert alakját látjuk a menetben, mögötte Stelczer Lajost (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)

Martényi Árpád emlékeztetett arra, hogy Stelczer Elemér már a Rákóczi Szövetség alapításánál jelen volt. Mint az elnökség és a választmány tagja toboroz, szervez, emlékeit, tapasztalatait és széleskörű ismeretségét felhasználva intézi a szövetség ügyeit.

1991 tavaszán a történész Molnár Imre javaslatára a szövetség kebelén belül megalapítják az Esterházy János Emlékbizottságot, amelynek elnöke a szintén pozsonyi születésű író és fiatalkori barát, Ébert Tibor ajánlására Stelczer Elemér lett. Jobb választás nem is lehetett volna, hiszen Stelczer Elemér édesapja, Stelczer Lajos Esterházy közvetlen munkatársa volt a Magyar Pártban, ő irányította a kulturális ügyeket, így a fiatal Stelczer Elemér is Esterházy környezetében mozgott.

Az Emlékbizottság első ülésén, 1991. április 18-án meghatározta programját, elfogadta működése célját és formáját. Munkája három fő tevékenység köré csoportosult: Esterházy szellemi hagyatékának ápolása, megemlékezések szervezése és Esterházy rehabilitálásának előmozdítása. A bizottság tagjai voltak: Neumann Tibor, Selmeczi Elek, Csáji Attila, Tamáska Péter és Molnár Imre, majd később Török Bálint és Horváth Árpádné is bekapcsolódott a munkába. A bizottság munkájának anyagi hátterét a Rákóczi Szövetség vállalta.

A bizottság egyik első döntése az Esterházy János emlékérem alapítása volt. Az emlékérem – Nagy János szobrászművész és Horváth Sándor ötvös munkája – évente kerül átadásra azon személyeknek és közösségeknek, akik a felvidéki magyarság megmaradásáért tevékenykednek Esterházy János szellemében. Az első emlékérmet 1991. május 21-én Esterházy-Malfatti Alice, a mártír politikus lánya vehette át. Azóta 60 elismerést adtak át.

Az emléktáblát, – amelyről szintén a megalakuláskor döntött a bizottság, és ugyancsak az emlékérmet is megformáló művészek alkotása, – a belvárosi Szép utca 5. számú ház falán helyezték el. Ez a ház volt Esterházy János lakóhelye 1940-44 között budapesti tartózkodásának idején. Az emléktábla avatására 1992. október 4-én került sor hatalmas érdeklődés mellett.

A két esemény, az emléktábla évenkénti koszorúzása és az emlékérmek átadása a későbbiekben összefonódott. Az ünnepség lefolyását Stelczer Elemér tervezte meg és évről-évre maga is vezette le. A megemlékezés rangját mutatja, hogy rendre elismert politikusok és vezető személyiségek tartják az ünnepi beszédet és a kitüntetettek méltatását.

A Stelczer Elemér által vezetett bizottság könyveket adott ki, ünnepségeket és konferenciákat rendezett, Esterházy emlékhelyek kialakítását támogatta. A vetítőn a 2001-ben Esterházy János születésének 100. évfordulójára az Országház felsőházi termében rendezett ünnepség, 2007-ben, halálának 50. évfordulóján a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében tartott nemzetközi történész konferencia képei. Ez utóbbi volt az egyik utolsó alkalom, amelyen Stelczer Elemér részt tudott venni.

Martényi Árpád, akit az évek során Stelczer Elemér egyre jobban bevont az emlékbizottság munkájába, sorolja az Esterházy-kultusz eredményeit, hosszabban időzve a Mirovban a Magyarok Világszövetségével együtt állított emlékmű képeinél, majd a 2006-ban kiadott emlékfüzetnél, amely összefoglalta a bizottság 15 éves munkáját. Ez a füzetecske máig is az Esterházy-kultusz megalapozásának megbízható forrása.

Esterházy János rehabilitálásának érdekében a Bizottság kapcsolatba lépett zsidó szervezetekkel, osztrák, cseh és szlovák politikusokkal, egyházi személyekkel, de a megosztó történelemszemlélet és a máig ható Trianon-trauma nem tett lehetővé felmutatható eredményt. Az utat azonban elkezdték, az irányt megmutatták, a folytatás már a mi dolgunk.

Az Esterházy-tisztelők is felfigyeltek Stelczer Elemér munkájára és eredményeire. Ő maga is birtokosa volt az emlékéremnek, de 2007-ben megkapta a felvidéki magyarok rangos elismerését, a Pro Probitate-díjat is. Ezt a díjat, mint neve is mutatja, helytállásukért kapják csak felvidékiek, de Elemér bátyánk, vagy ahogy barátai szólították: Dudus, haláláig felvidékinek, pozsonyinak vallotta magát.

2008. január 8-án 82 évesen hagyott itt bennünket. Utolsó éveiben sokat betegeskedett, ami gátolta mozgásában, így aztán lakásából, majd később betegágyából irányította a munkát, mindenre volt figyelme, mindenkihez volt egy kedves szava. Temetése január 24-én volt a Kerepesi temetőben. Az örök pozsonyit a tíz évvel ezelőtti evangélikus szertartáson a zsoltáron kívül tárogatószó, barátja: Ébert Tibor: Bolyongás című verse és Duray Miklós beszéde búcsúztatta.

Tevékeny élet zárult le, egy olyan életművet hagyott hátra, amely méltó ahhoz a személyhez, akinek példaként történő felmutatásáért oly sokat tett – fejezte be megemlékezését Martényi Árpád.

Kapcsolódó cikkek