A Kassán született Márai Sándor mellett 1897. március 23-án Eperjesen született Hamvas Béla (meghalt 1968. november 7-én) a felvidéki magyarság másik híres szülötte, akit a kultúra területén az egyetemes magyarságnak adtunk az utóbbi száz évben – akinek a hatása vitathatatlan az összmagyar kultúrára.
Nyilván kevés olyan olvasónk van, aki legalább egy művét ne tudná megemlíteni. Hiszen Hamvast illik ismerni, még akkor is, ha kevesen ismerik igazán. Habár azt is el kell mondani, hogy írásai nem könnyed vasárnap délutáni olvasmányok, befogadásuk az olvasótól is erőfeszítést, felkészültséget igényel.
Ennek ellenére ma Magyarországon Hamvas Bélának kultusza van. A hetvenes években szamizdatban terjedtek művei. Szőcs Géza találóan írta róla:„1955-ben egyetlen ember élt Magyarországon, aki Herakleitosszal, Buddhával, Lao Ce-vel és Shakespeare-rel mindenikük anyanyelvén nemcsak beszélgetni, hanem beszélni is tudott volna. Ha az emberi szellem e négy prófétája Tiszapalkonyán szállt volna le a repülőről, s ha megszólították volna az első munkást, s az épp Hamvas Béla lett volna, s miután három éjszakát átbeszéltek volna vele (nappal ugyanis Hamvasnak maltert kellett hordania, de lehet, hogy vendégei segédkeztek volna neki) – nos, vajon mit gondoltak volna ezek arról: ha ebben az országban ilyen egy segédmunkás, vajon milyenek lehetnek az ország írástudói? De, szétnézve az országban, mindent megértettek volna. ”
Habár nem rendelkezem ilyen jellegű statisztikával, de Hamvas minden bizonnyal szerepel a tíz leggyakrabban idézett szerző között. Ezért is szomorú, hogy Hamvas Bélának tudtommal egyetlen szobra sincs a Felvidéken – még a szülővárosában sem. Pedig alkalom lett volna és van rá, hiszen tavaly emlékeztünk születésének a 120. évfordulójára, idén pedig halálának az 50. évfordulója van.
Hamvas 1915-ben, az érettségi után, hazafias lelkesedésből, diáktársaival együtt önkéntesnek jelentkezett. Másfél év kadétiskolai kiképzést követően az ukrán frontra vezényelték, ahol a Bruszilov-offenzíva idején súlyos idegsokkot kapott. Felépülését követően az olaszországi frontra vezényelték, ám a szerelvényt bombatalálat érte, és Hamvas a légnyomás következtében maradandó sérüléseket szenvedett. Lábadozására nagynénje ótátrafüredi panziójában került sor, amelynek gazdag könyvtára is volt. Olyan szerzők könyvei kerültek itt a kezébe, mint Nietzsche, Kant, Dosztojevszkij, Rimbaud.
Évtizedek múlva így írt erről a korszakról:
„Kierkegaardnak Az idő bírálata című tanulmánya kezembe került. Nincs társadalom, nincs állam, nincs költészet, nincs gondolkozás, nincs vallás, ami van, romlott és hazug zűrzavar. Pontosan így van, gondoltam. De ennek valamikor el kellett kezdődnie. Elkezdtem keresni a sötét pontot. A proton pszeudoszt, vagyis az első hazugságot… Visszafelé haladtam a múlt század közepétől a francia forradalomig, a felvilágosodásig, a racionalizmusig, a középkoron át a görögökig, a héberekig, az egyiptomiakig, a primitívekig. A válságot mindenütt megtaláltam, de minden válság mélyebbre mutatott. A sötét pont még előbb van, még előbb. A jellegzetes európai hibát követtem el, a sötét pontot magamon kívül kerestem, holott bennem volt…”
A család 1919-ben költözött Budapestre, mivel Hamvas József, az édesapja, aki ekkor a pozsonyi Evangélikus Líceumban tanított, megtagadta, hogy hűségesküt tegyen az új hatalomra, a csehszlovák államra.
Hamvas Béla Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német szakos hallgatója volt 1919 és 1923 között, emellett pedig zeneelméleti előadásokat is látogatott, mivel tízéves korától zongorázott és komponált. 1923-tól a Budapesti Hírlapnál dolgozott, és elbeszéléseket írt.
Talán a legfilozofikusabb magyar költő, Weörös Sándor is Hamvas Bélát tartotta mesterének, és A teljesség felé című kötetét is neki ajánlotta.
Ahogy az előzőekben írtam volt, fájó mulasztása a szlovákiai magyarságnak, hogy Hamvas Bélának tudtommal nincs szobra a Felvidéken. A jubileumi év talán alkalmat szolgáltatna arra, hogy az illetékesek elgondolkodjanak ezen!
