Aich Péter (Fotó: Szinek János/Felvidék.ma)

Gyakran előfordul, hogy egy-egy alkotó munkásságát por lepi be. Nem arról van szó, vajon érdemben-e, hiszen az ember gyarló, szívesen felejt, főleg ha új (és saját!) dolgokról van szó.

Persze akad olyan, aki valamiért nagy divatnak örvendett, s a korabeli világ kiemelte – gondoljunk csak a sok Nobel-díjas íróra, akit ma már az égvilágon senki sem ismer. Mert a mű valamilyen oknál fogva megfelel egy kor ízlésének, értékrendjének, s amint változnak a körülmények, a fölfogás, a mű feledésbe merül.

Elég megfigyelni a néhány évtizeddel korábbi hangversenyek programját: szinte kizárólag a nagy, ismert szerzők szerepelnek ott, a „kevésbé nagyok” műveit újabban fedezik föl, s ámulva vesszük tudomásul, mennyi érték rejlik bennük.

Így van ez az irodalomban is. Minden kor a saját művészetét igyekszik preferálni, s a régieket mellőzni hajlamos. Szélsőséges megnyilvánulása ennek, amikor a klasszikus szerzőket is kiszorítanák a tankönyvekből a modernek javára. A „feledékenység” is közrejátszik, de nyilván az is, hogy egy régebbi szerző korának megfelelő aktualitása idővel elhalványodik (vagy úgy ítélik meg), s csak később ébrednek annak tudatára, hogy mégis van számunkra mondanivalója. Az Egri csillagok látszólag (mint minden történelmi regény) egy egészen más, mondhatni távoli világról szól, ám a történelmi háttér megismerése mellett a könyvből sugárzó hazaszeretet örök értéket képvisel – amennyiben nem holmi neoliberális multikulti-féleséget tartunk fontosabbnak.

A kor persze változik, ám a történelem ciklikusságának következtében előfordul, hogy hasonló helyzetbe kerülünk, s ezáltal a régebbi opus új aktualitást nyer. Igaz, van olyan is, hogy szinte erőszakosan aktualizálnak, az aktualizáló egyén saját eredetiségét igyekszik bizonyítani, holott erre egyáltalán nincs szükség, nem kell mindenáron „modernizálni”. A mű akkor is visszhangra talál, ha nem adunk géppuskát az eredetileg kardot forgató hős kezébe – föltéve, ha gondolatvilága a mai kor emberét is megszólítja. Ha nem, hagyni kell, idővel talán eljön az ő ideje is. Ha mégsem, az sem értelmetlen: a zsákutcának is megvan a maga funkciója.

Forbáth Imre esete némileg hasonló, mégis más. Sajátos, értékes költészet az övé, mi csak egyszerűen és bűnösen megfeledkeztünk róla. Meg aztán Forbáth kommunista pártmunkás is volt, ez is némileg hozzájárulhatott a mellőzéshez. Igaz, két különböző, mégis szorosan összefüggő tényező ez. Miként azt Tóth László, a Forbáth-válogatás (Forbáth Imre: Bábel tornyában liftboy, SZMIT 2017) összeállítója megjegyezte, épp ez a pártember végezte ki a költőt.

Kissé rejtélyes, honnan ered Forbáthnak a kommunizmus iránti szimpátiája. Némi magyarázatot ad erre zsidó származása (amiről Tőzsér Árpád közlése szerint sosem beszélt), valamint a Tanácsköztársaságban való aktív részvétele Budapesten, tény azonban, hogy mindvégig hithű és tevékeny kommunista maradt a különböző, háború utáni sztálinista visszásságok ellenére. Ha egy művészlélek, amilyen Forbáth volt, egy türelmetlen diktatórikus eszme hűséges és kritikátlan pártkatonája lesz, az mindenképpen rányomja bélyegét a gondolkodására, személyiségére, behatárolja lehetőségeit, mozgásterét. És természetesen művészetét. Úgy tűnik, Forbáth számára a kommunista pártkatona szerepe fontosabb volt, mint a költészet.

Ez volna az egyik, s nem is lényegtelen magyarázat arra, miért nem írt a háború alatt és után több verset. Lehetséges viszont egy más magyarázat is. Némileg fatalisztikusan hat, mégis van olyan, hogy egy művész számára csak bizonyos művek alkotása adatott meg, miközben az alkotás és életének ideje nem feltétlenül fedi egymást. Akad erre példa bőven. A Forbáth-válogatás bemutatóján Tőzsér Rimbaud-t említette, aki kamaszként alkotja meg művét, s húszévesen már hátat fordít az irodalomnak. De van más is. A cseh Petr Bezruč tulajdonképpen csak egykötetes költő, újabb kiadásánál ugyan bővítgette, de ennyinél maradt. Vagy: Joseph Haydn utolsó éveiben nem komponált többé, csak műveit rendezgette, holott ugyancsak termékeny zeneszerző volt. S aztán ott van Mozart és Beethoven – ők ugyan halálukig komponáltak, de olyan életművet hagytak ránk, amely joggal veti föl a kérdést, vajon mi következett volna, ha még tovább élnek. És aztán Petőfi. A barguzini nyomok szerint állítólag még ott is verselt, ki is adták azokat, ám az egész história bizonytalanságát maguk e versek tetézik: sokkal inkább utánzatnak tűnnek, semmint valódi Petőfi-verseknek. S tegyük hozzá: utolsó naptári életévében, 1849-ben nagyon kevés verset írt Petőfi, s egyre ritkábban. Mintha valóban csak azt bizonyítaná, hogy neki ennyi adatott. Bármelyik említett alkotót nézzük is: életművük lezárt, teljes és egész, akár Schubert úgynevezett befejezetlen szimfóniája, legföljebb meddő spekulációval lehetne firtatni, mit írhattak volna még.

Az egyértelmű választ e témára a jeles szlovák költő, Ivan Krasko adta. Ő fiatal korában két vékony verseskötetet adott ki, az ott nem közölt versek egy további vékonyka kötetet tesznek ki, de többet nem írt, vegyészmérnökként kereste kenyerét. Nógatták ugyan, de ő erre rendhagyóan szabad verssel reagált. Lényege az, hogy amit az ünnepeken megírnia adatott, az minden, ami mondanivalója volt („Blahoslavení sú, ktorí hovorili / a nepovedali viac, než čo povedať mohli vo dňoch sviatočných.” – „a beda všetkým, ktorí nemali hodín sviatočných / a bez bázne chodili hovoriť do chrámov Slova” – magyarra Monoszlóy M. Dezső fordította: „Megáldottak azok, akik beszéltek, / s nem többet, mint amit az ünnepek lelke mondani enged.” – „s jaj azoknak, kik az ünnepi órát feledve / az Ige házába léha beszéddel jöttek”). Írhatna ugyan tovább, jegyezte meg Krasko, de azzal csak fölhígítaná azt, amit már elmondott.

Fatalisztikus? Önkritikus? Nevezhetjük bárhogyan, de lássuk be, hogy az alkotásnak is vannak határai. Van, aki igen termékeny (ami azonban nem jelent feltétlenül egyöntetű minőséget), s van, aki kevesebbet alkot. Maga Forbáth mondja egyik aforizmájában: „Termékeny költőről beszélnek. De hát mi a költő – házinyúl?” Értelmezhetjük ezt úgy is, hogy fanyar öncsalódás szól a gondolatból, ám sokkal inkább azt bizonyítja ez, hogy csak abból lehet sáfárkodni, amit a Teremtő útravalóul adott. S tegyük hozzá hangsúlyosan: ez nem minőségi kérdés, hanem csupán mennyiségi tényező. Ilyen értelemben Forbáth életműve is egésznek, lezártnak, hiánytalannak tekinthető, minden további csak spekuláció. Elégedjünk meg azzal, amit adott nekünk, úgy értékeljük.