Az emberi magatartás két szélsőséggel behatárolható. Ezek egyike az áldozatvállalás, a másik a rablás.
Ha ezt elfogadjuk, akkor már csak arra kell választ adnunk, hogy az emberi társadalmat melyik pólus felé kívánjuk orientálni. A döntés nem egyszerű, mert korlátai vannak az egyik magatartásnak ugyanúgy, mint a másiknak, tehát a tisztán áldozatvállaló társadalom pontosan olyan lehetetlenség, mint a csak és kizárólag rablásra épülő. Tehát a válasz a feltett kérdésre, hogy egy fenntartható társadalomban mindkét magatartásnak jelen kell lennie, illetve a fenntarthatóság bizonyítja mindkét elem megfelelő alkalmazását. Megfordítva, ha egy társadalom a további fenntarthatóságára nézve kétségeket ébreszt, abból nagy valószínűséggel azt a következtetést lehet levonni, hogy túlzott mértékben tendál valamelyik szélsőség felé. Most már csak arra kéne válasz adni, hogy melyek azok a „tünetek”, amelyek egyértelműen kétségessé teszik a további fenntarthatóságot, illetve megnyugtató módon bizonyítják annak ellenkezőjét?
Vajon egy elfogadott módon kiválasztott vezetői gárda csődje és bukása elegendő bizonyítéka-e a fenntarthatatlanságnak, vagy csak egy tünete a fenntarthatatlanság veszélyének?
További kérdés, hogy mi a teendő ilyen esetben? Elegendő a kiválasztottakat meneszteni, vagy a kiválasztást és a kiválasztókat kell hibáztatni és meneszteni?
Ha az utóbbi verzió mellett döntünk, akkor milyen módon lehet meghatározni, hogy kik voltak azok, akik a korábbi kiválasztási folyamat során elvesztették a további bizalom lehetőségét?
További kérdés az ilyen utat választók számára, hogy milyen módon fogják a továbbiakban kiválasztani a vezetéssel megbízottakat és milyen eszközöket kívánnak a kezükbe adni?
Ha fenntartható módon akarunk választ találni a kiválasztás kérdéseire, akkor előbb vagy utóbb szembetaláljuk magunkat a választással: Milyen kapcsolatot kívánunk tartani a természettel, a környező világgal? Az alapvető lehetőség itt is kétféle: 1. jellemző lehet magatartásunkra a környezetünk megfigyelése azért, hogy fennmaradásunk érdekében elvegyük ebből a természeti környezetből azt, ami létünkhöz szükséges, tehát természetszerűen rabolni fogunk. 2. a folyamatosan fenntartható rablás azonban előbb, vagy utóbb elvezet ahhoz a felismeréshez, hogy a természet lehetőségei a számunkra szükséges javak újbóli megteremtéséhez korlátozottak, tehát a természeti készletek, ha csak rabolni fogunk, folyamatosan apadni fognak, s egy idő után már nem lesz módunk minden ember számára kivenni ebből a környezetünkből mindazt, ami az élethez, az emberi léthez kell, tehát tetszik vagy sem, a rablás, a vadászgatás mellett tennünk kell valamit, amivel a természet teremtő erejéhez hozzá kívánunk járulni, vagyis nekünk is keresnünk kell a teremtés további lehetőségeit és ezekre építve tenni fogunk valamit, ami fenntartható módon kiegészíti a természet teremtését és az abból kivehető és a fennmaradásunkhoz szükséges terményekhez hozzátesz annyit, amennyi a folytonossághoz kell.
A folytonosság feltétele tehát egyfajta egyensúly kialakítása a rablás és a teremtés között. A rablás vagy a teremtés/termelés túlzott mértéke egyaránt vezet a felhalmozáshoz, aminek ugyanúgy vannak fenntartható korlátai, vagyis valamilyen mértékű tartalékokra szükségünk lehet, tehát bizonyos mértékig rabolhatunk és termelhetünk a tartalékaink számára is. Azonban mindezek fenntarthatóságának érdekében ismernünk kell azt a határt, ameddig ez a rabló termelő, fogyasztó és halmozó magatartásunk fenntartható, tehát folyamatosan végezhető, mert ma és a jövőben is megtaláljuk e magatartásunk feltételeit. Tehát lesz a mai vadászeredményeinkhez hasonló eredményekre esély, ugyanúgy, mint a mai termelési eredményeinkhez hasonló termelési eredményekre, és a mai fogyasztásunkhoz és felhalmozásunkhoz hasonló magatartásunk lehetősége reális lehetőség lesz.
Ehhez a „mértékhez” kell a megfelelő tudás, aminek alapján magatartásunkban tartani tudjuk azt a határt, amit nem léphetünk át, ha a fenntarthatóságra épített kapcsolatot akarjuk kialakítani világunkkal. Ezért van az a ma már egyre jobban kiélesedni tűnő dilemma, mely szerint belátható, hogy a fogyasztási társadalom „raboljunk még egy kicsivel többet” természetű magatartása és az ennek érdekében kivetett csalik világát sürgősen fel kell váltania egy mértéktartó magatartásnak. S a mértéket elsősorban nem a ma is legszegényebb rétegek lépik át, hanem a felhalmozás „bajnokai”, akik nem képesek belátni felhalmozásuk mértéktelenségének korlátait és veszélyeit, s azt hiszik, tehát hiszik és nem tudják, hogy amit hisznek, az értelmetlen és reménytelen, a pusztulás bűze árad ebből hitükből és tudatlanságukból.
Emellett a két felhalmozni képes magatartásforma mellett kialakult egy harmadik, a potyalesők csapata. Ezek mindenre kaphatóak némi munka és ráfordítás nélkül megszerezhető akármi reményében.
Tehát bárhogy is próbálják újgazdagék szépíteni korlátlan rablásuk és felhalmozásuk tarthatatlanságát, elérkezett a pillanat, amikor szükséges a megfelelő széles körű tudás kialakítása, melynek mentén már nem lehet tovább azt hazudni a fenntarthatatlanról, hogy fenntartható, és be kell látni és bevallani, hogy a halmozás helyett a jövő érdekében felvállalt áldozatok ideje jött el. Ez a mai húsvétjaink legfontosabb tanulsága és megszívlelendő felismerése.
Sajnos a mai emberi magatartásban még mindig a fenntarthatatlan rablások elkendőzése és a félrevezetés a leglényegesebb elem, és látnunk kell, hogy a demokrácia sem jelent védelmet ez ellen a fenntarthatatlan hazudozás és félrevezetés ellen, mert a demokrácia is csak akkor válik fenntarthatóvá, ha az igazságra és igazmondásra, az igazság és az igazmondás pedig megalapozott tudásra épül. A megalapozott tudásban alapkövetelmény a múltunkból meríthető tanulságokra épülő áldozatok felvállalása, egy olyan társadalom építése, amelyben a gazdagság mértéke az ismeret és az erre az ismeretre épülő tudatos áldozatvállalás és nem egy alapjában értéktelen papírdarab, vagy fémdarab.
Az emberi társadalmak korábban és ma is azért jöttek létre és létjogosultságukat fennmaradásuk látszik igazolni, tehát létrejöttük oka, hogy a társakkal kialakított csoport sikeresebben és eredményesebben tudott rabolni és később termelni is. Ám a csoportok jellemzője az is, hogy csoporton belül és a környező más csoportokkal szemben is kialakult egyfajta alá- és fölérendeltség, tehát a megszerzett javak mellett törvényszerűen megjelent a hatalom. Addig nem volt baj a hatalommal, amíg ezen a címen a hatalmas nem akart az alárendelt rovására előnyökhöz jutni, ám a hatalmasok között is hamarosan kialakult egyfajta küzdelem az alá-, illetve fölérendeltség elkerülése, illetve megszerzése érdekében. Ennek a „harcnak” alapelemévé vált a vadászatból jól ismert magatartás, ami a kiszemelt áldozat megtévesztéséből és félrevezetéséből állt.
Sajnos ez a magatartási forma a későbbiek során egyre inkább elhatalmasodott, mert a megtévesztett és félrevezetett ellenféltől általában sokkal jelentősebb zsákmányt lehetett megszerezni, mint más úton, így aztán fokozatosan vált a kisebb vagy nagyobb hazugság természetessé és az emberi magatartás oda fajult, hogy mindenféle hamis mentséget talált ki az újabb és újabb hazugságok megtűrésére. Sajnos az az igazság, hogy ennek a magatartási formának a likvidálására a tudás sem bizonyult megfelelő ellenszernek, mert az újabb és újabb hazugságok kiötlői alapeszközként a tudást alkalmazták és újabb hazugságaikat arra építették, hogy tudtak valamit, amivel a másik felet uralmuk alatt tartották. Lásd a Habsburgok által tálalt finnugorizmus esetét a magyarok feletti uralom fenntartására. Tehát, ha az emberi társadalom meg akar szabadulni a fenntarthatatlan rablás és a másik elnyomása és az öncélú hatalomszerzés téveszméjétől, akkor nem elég csak a tudás és a tanulás, mert a megszerzett ismeretek mellé kell egy olyan magatartás is, amelyben az a természetes, amit a Biblia újszövetségi részének főszereplőjével kapcsolatban leírtak a történetírók, tehát egy olyan magatartás kell a tudás mellé, amiben az én és az enyém elé/fölé kerül a mi és a miénk.
Természetesen az ilyen magatartáshoz kell egy mélységes hit, amelyhez az eddig eltelt időkben a tudomány jeles képviselői szinte kivétel nélkül eljutottak akkor is, ha korábbi neveltetésükből ez hiányzott. Ugyanis az alapos ismeret elvezet odáig, hogy ez a világ úgy, ahogy eddig képesek voltunk megismerni, nem lehet emberi teljesítmény eredménye, kell egy ember és természet fölötti erő/lény, ami/aki képes egy ilyen világot teremteni és azt fenntartani, és akkor már csak egy pici lépés annak beismerése, hogy ez a lény bizonyára nem azért teremtette ezt a világot, hogy néhány görbejellemű önkényét és nagyravágyását kielégítse. Számomra úgy tűnik, hogy egyre inkább közelítünk ahhoz a határhoz, amikor a hívők a hitetlen hatalmasokat félresöprik az útból és olyan uralkodókat állítanak a helyükre, akiknek alapindítéka nem az enyém lesz, hanem a miénk.
Már csak arra kellene választ adnunk, hogy milyen út vezet az ilyen átalakuláshoz? Egyértelmű, a két lehetséges út közül próbálkozni kell mindkettővel, viszont jó tudni, hogy vannak bizonyos korlátai a tanulásnak és a nevelésnek is. Az a helyes út, amelyik mindkét közelítést alaposan megfigyeli és időben javítja a felmerülő hibákat és eltávolítja a törvényszerűen megjelenő akadályokat. Viszont jó tudni azt is, hogy egyik úton sem lehet rövid idő alatt célba jutni. A tanulás és a nevelés egyaránt időigényes beavatkozási forma, amelyekre még a növénytermesztésben elterjedt éves ciklus sem elegendő a vetést követő termény betakarítására. Inkább lehet generációk időbeli terjedelmében gondolkodni, s ha már az évet és a növényeket emlegettem, akkor egy generációnyi idő a tavaszra jellemző vetés, a következő generációra a kikelt növényre jellemző fejlődés és a termények érlelése, s a következő generáció talán eljuthat a betakarításig, míg a negyedik generációnak van legkorábban esélye az újjászületés karácsonyában reménykedni.
Nem egy buktatók és tévutak veszélyét nélkülöző száz év, ha komolyan gondolja a mai döntéseket kikényszerítő többség, az a száz év, amelyben értelmet nyerhet a Janko és társai áldozatvállalása.
