Esték a Hild-villában címmel rendez művészetelméleti előadásokat Budán, a Magyar Művészeti Akadémia a nemrég átadott új kutatóintézeti székházában. Ezen belül indult a „Haza a magasban” sorozat, amely a száz éve elszakított nemzetrészek kulturális, művészeti életének folyamatait tekinti át.
Csütörtök este Tóth László költő, író, kritikus, irodalom- és művelődéstörténész, szerkesztő – azaz minden műfajban a témáját belülről ismerő alkotó – tartott előadást, amelyre készülve – mint elmondta – számos olyan megállapításra jutott, amelyek nem illenek bele a szlovákiai magyar irodalomról alkotott megszokott képbe. (A szlovákiai jelző gyakoribb használatával a felvidéki helyett az új államba tartozás elválasztó voltát kívánta nyomatékosítani.)
Már az új határon túlra került nemzetrész önálló irodalmi életének kialakulása is eltért a többi elszakított területétől, hiszen az erdélyihez képest is hagyománytalanabb volt a felvidéki, mert a két nagy központ: Pozsony és Kassa közti 400 kilométeres távolság nagyobb volt, mint a két város bármelyike és Budapest között. 1918 előtt természetes volt, hogy Pesten át érkeztek az éltető nedvek, így elég hosszú időbe került, míg megszerveződött az irodalmi élet, és megszülettek az új lapok, szerkesztőségek.
Az új helyzetben három elkülönülő csoport és irányzat működött: a konzervatív, nemzeti vagyis az őshonos felvidékieké, a Magyarországról a Tanácsköztársaság bukása után Csehszlovákiába emigrálóké és a kommunistáké. Az emigránsok dilettánsnak bélyegezték a hazaiakat, s önmagukat tartották a színvonal képviselőinek.
1945 és a jogfosztottság traumája után 1948-ban ismét nulláról kellett indulnia az irodalmi életnek, amely csak a 70-es, 80-as évekre került önmaga legjobb lehetőségeivel szinkronba. Kiépült az intézményrendszer: szerkesztőségek, kiadók, könyvtárak, és a magyarországi kapcsolatok is feléledtek. Ugyanakkor az államilag ellenőrzött szellemi folyamatok ránehezedtek az irodalomra oly módon, hogy az időszak végére szinte megszűnt az irodalomkritika, mert a kritikusok sem a méltató, sem az elmarasztaló véleményükkel nem akartak politikailag ártani a szerzőknek.
A rendszerváltás voltaképpen szentesítette a korábban kialakult rétegződést, de születtek újak is, és kirajzolódtak a szakadékok, felszínre kerültek az elfojtott indulatok. Az első szakadások – akárcsak Magyarországon – kibékíthetetlen indulatokká váltak. Mindehhez járultak a piacgazdaság olyan negatívumai, mint az állami könyvterjesztés szétverése, melynek helyébe profitéhes magánterjesztők léptek, a könyvtárak állományát lecserélték, átalakultak az olvasói szokások, csökkent a fizetőképes kereslet, s így a könyvek fantomkönyvekké váltak, mert nem kerültek forgalomba.
Tóth László gyanítja, hogy még a budapesti nagy könyvtáraknak sincs áttekintésük a 90-es évek szlovákiai magyar irodalmáról, szinte lehetetlen csupán a címeket összegyűjteni az akkori szervezetlenség miatt. Később más gondok adódtak. A gazdasági intézkedések, párosulva az uniós előírásokkal, padlóra küldték a kiadók többségét, vagy befejezték működésüket, vagy civil gazdasági társaságként működhettek csak tovább, ha állami támogatásban akartak részesülni.
Némi javulást ígér e tekintetben a Kisebbségi Kulturális Alap, amelynek pályázatai folyamatban vannak. Bővíti a lehetőségeket a magyarországi megjelenés és a szlovákiai magánkiadási forma, amelynek pénzügyi fedezetét többnyire közadakozás vagy a szerző gazdasági vállalkozása biztosítja, mint például Szomolai Tibor 2013-ban kiadott „Felvidéki saga” című családtörténetének esetében.
A történész a legnagyobb változást az irodalom- és értékszemléletben látja: a kritikai szélcsend után megjelent egy fiatal, elméleti végzettségű, posztmodern szemléletű nemzedék, amely nem csak Fábri Zoltán életművét, de magát a csehszlovákiai irodalom létét, létjogosultságát is kétségbe vonja. Hogy mi az oka ennek a hagyományt elfogadni képtelen szemléletnek? Közösséget közös élmények hoznak létre. A csehszlovákiai lét kényszerfolyamatai egymás mellé terelték az egymástól távol élő közösségeket is, míg az 1980-tól és a globalizáció idején felnövő nemzedékek ön- és énképében már nem játszott szerepet a közösségi élmény. Kollektív álláspontok helyett az egyéniek jelentek meg.
Turczel Lajos, Tőzsér Árpád és Grendel Lajos művein kívül minden más kiszorult a posztmodern irodalmi kánonból. Egykor élő személyek, sorsok, ideák váltak parodisztikussá. A szlovákiai magyar irodalom fogalma számukra nem közösséget jelent, csak földrajzi hovatartozást az új író- és kritikus nemzedék szemében.
Míg egy nemzeti kisebbség hagyományaiban fejezi ki magát, fontos számára az ahhoz való viszonyulás, addig a posztmodern magatartás a csereszabatos identitást hangsúlyozza. Az identitástól való elfordulást erősíti az elvándorlás. Például Durica Katarina már életrajzával is az új világot fejezi ki, hiszen Pozsonyban született, Nagyszombatban tanult, évekig élt és dolgozott különböző arab országokban, a Karib-szigeteken, az Egyesült Államokban, regényei Budapesten jelennek meg, az első: a „Szökés Egyiptomba” a sikerlistát is vezette.
A komáromi Fekete Anna Braziliában él, mások Magyarországon, tehát a kitágult szellemi térben vannak otthon. György Norbert „Klára” című regényében már nyelvében is játszik az identitással: szlovák-magyar keveréknyelvet használ, a náluk idősebb, a posztmodern irodalom meghatározó teoretikusa: Németh Zoltán költőként egyik verskötetében az állati identitásokkal is próbálkozik, a fiatal Kálmán Gábor pedig az identitásnélküliséget is felvázolja.
Tóth László egyiküket idézve rámutat, hogy a rendszerváltás következményei telibe találták gyermekkorukat, még összeértek a régi formák és az új dinamizmusok. Mindenhol otthon vannak és mindenütt idegenek. Ezzel együtt úgy látja, hogy az identitás relativizálódása ellenére is az új írónemzedék tagjai ‒ éljenek Budapesten, vagy a nagyvilágban ‒ hordozzák a származásukra utaló jeleket műveikben. S jóllehet a felvidéki irodalom fogalmának használhatósága egyre kisebb, azért továbbra is megmaradnak a felvidéki műhelyek, de nem korlátozódnak Szlovákiára, az egyetemes irodalom megjelentetését célozzák. Pozsony és Kassa ismét közelebb kerülhet Pesthez.
Végezetül hozzátette, hogy inkább kérdéseket akart feltenni tanulmányában, mint válaszokat adni az egymás melletti valóságokról. Elsősorban az új irányzatokat szándékozott felvázolni, azokat, amelyekről majd a jövő dönti el, hogy mi marad meg tartós értékként.
Akik végighallgattuk Tóth László előadását, csak remélni tudjuk, hogy mielőbb nyomtatott formában is hozzáférhető lesz mindkét tanulmánya, amelyből ő maga ‒ idő hiányában ‒ részleteket tudott kiragadni, míg a tudósító csupán e részletek vázlatos ismertetésére szorítkozhatott.
