„Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer, meg ezer apró, csillámló homokszemcséből…” (Wass Albert)
Volt egyszer egy asszony, aki mindennap tizedmagára főzött, annyit dolgozott, hogy nem tudott elmenni a szomszéd faluba a szentmisére. Minden este kiment hátra a kertbe ‒ jó hosszú kertjük volt, középütt gyalogút ‒ és ott letérdepelt, úgy imádkozta a rózsafüzért. Mindig azt mondta: „A természet Isten temploma, dalos madár benne a pacsirta. Ha megszólal, szükségét érzem, hogy imára kulcsoljam két kezem.”
Volt egyszer egy kicsi asszony, aki mindig sírt, ha a messze élő rokonaival találkozott. A gyerekek kérdezték a felnőtteket: „– Mért sír a keresztanya? – Azért, mert örül.” És a gyerekek nagyon csodálkoztak ezen.
Volt egyszer egy férfi, aki élete alkonyán azt mondta az unokahúgának: „Tudod, Zsuzsa, a vér nem válik vízzé.”
Volt egyszer egy ember, aki mindig-mindig tárt karokkal várt minden rokont…
Volt egyszer egy férfi, aki házat épített a családjának. A ház őszre elkészült, beköltöztek, boldogok voltak. Tavasszal már új lakók jöttek bele…
Volt egyszer egy anya, aki az induló teherautó mögött, az út porában térdre hullott, és úgy sírt: „Elvitték a két szép fiamat. Sose látom már őket az életben!” Sose látta őket többé.
Volt egyszer egy kántor, aki távollevő fiai nevében ezt a búcsúztatót énekelte az édesanya temetésén, a ravatal felett: „Ferenc, János fiaim, Ti nem vagytok mellettem, De jól tudom, könnyeitek hullanak érettem. Vágytam őket még egyszer utolszor látni, Tőlök az életben utolszor búcsúzni.”
Volt egyszer egy ember, aki levelet kapott, hogy kényszermunkára viszik fiatal feleségével, és féléves kisfiával. Azon a télen akkora hó esett, hogy a teherautók nem tudták megközelíteni a falut, ezért otthon maradtak.
Volt egyszer egy ember, aki bútorokból, deszkából falat emelt egy vagon végében, hogy mögötte elbújtassa a testvérét a családjával.
Volt egyszer egy kétéves kislány, akit egyre csak biztattak a szülei, mikor megállt a szerelvény: „Sírjál csak! Sírjál! Nehogy meghallják, hogy a kisbaba sír a vagon végében, mert akkor mindenkit agyonlőnek!”
Volt egyszer egy kedves asszony, akinek a háza mindig nyitva állt, aki mindig azt mondta a hazalátogatóknak: „Gyertek csak, ez a ti házatok, ide mindig hazajöttök!”
Volt egyszer, régen egy fiatal házaspár, akiknek kislányuk született. Négy nap múlva vonatra kellett szállniuk. Az úton a csecsemő nagyon megbetegedett, és pár hónap múlva meghalt. Később született még három fiuk. Lányuk sohasem lett.
Volt egyszer egy család, akit mindig integetve láttak utoljára. Amikor az autó kifordult az utca végén, az ő kezük mindig búcsút intett a távolodóknak.
Volt egyszer egy fogságból hazatérő szegény katona, aki nem lelte otthon a mátkáját. Annyira szerette, annyira vágyakozott utána, hogy a keresésére indult. Nagy keservek között, bujkálva, sok kitérővel, életveszélyben tette meg a hosszú utat, amíg végül megtalálta. Otthagyta érte a szüleit, a testvéreit, a hazáját…
Volt valahol egy gyönyörű lány, aki a szomszéd faluból választott magának férjet. Azzal az „otthonival” szomszédosból. A szomszéd falutól 350 kilométerre… ‒ Milyen érdekes!
Van egy ember, akiről azt mesélik, hogy mikor először látogatott vissza szülőfalujába az ifjú feleségével, egy fél falu várta őket a buszmegállóban… – Tényleg? – Azt mondják, tényleg!
Volt egyszer egy futballcsapat, amelyik egy forradalom miatt nem tudott hazatérni a barátságos mérkőzés után. Idegen helyen, de testvérek között éltek egy hónapig… És mivel nem volt más dolguk, felépítettek egy házat.
Volt egy lány, aki valaha öreg emberekkel utazott egy buszon, és csodálkozva nézte, hogy lesznek egyre izgatottabbak, hogy sorolják a helyneveket, kérdezgetik: „Emlékszel? Emlékszel?” Csodálkozva nézte, hogy telnek meg a szemek könnyel azon az úton, amit diófák szegélyeznek, és ahonnan már látszik a templom tornya. És hogy megérkezve hogy zokog mindenki a buszon, és a busz mellett, és mindenki integet, és húzzák a harangot, mintha valami nagy baj lenne…
Volt egyszer egy asszony, akinek a fia kivándorolt Amerikába. Ez az asszony, ha meglátogatta az unokahúgát, mindig megkérte, tegye fel a lemezt, amin azt éneklik: „Szívet cseréljen, aki hazát cserél…”
Volt egyszer, hogy idős emberek ültek be az iskola padjaiba. A táblán ez állt szép, cirkalmas betűkkel: „Hol vagytok, ti régi játszótársak? Közületek csak egyet is lássak!” És volt egy asszony – azaz nem is asszony volt, sohasem ment férjhez, – aki elszavalta: „Húsz esztendő… az idő hogy lejár! Cserebogár, sárga cserebogár!”
Van egy kicsi, kedves, kormos szemű asszony, aki egy távoli vidéken gyertyalángként éli életét. Őrzi és táplálja a tüzet övéi szívében.
Van valahol egy falu, ahol, ha meghal valaki, megkondul egy másik, távoli falu lélekharangja.
És van valahol egy falu, amelynek nevét kimondva könny csordul az asszonyok szeméből.
Van valaki, aki fiatalasszony korában nagyon messze került az otthonától. Később minden elintéződött, visszamehetett volna, de akkorra meggondolta magát, nem akart „a gyerekek miatt”. Aztán megözvegyült, eladták a házát. Most, 87 évesen egy harmadik emeleti, kétszobás lakásban él egy idegen városban. Néha előveszi a szekrényből a lánykori bundáját, és felpróbálja. Ennyi maradt neki az Otthonból…
Volt egyszer egy plébános, aki azt írta levélben a kitelepített híveinek: „Akinek igaza van, az várhat, és az sok mindent kivár. Mert az igazságnak előbb-utóbb győznie kell, és a szeretetnek is győznie kell a gyűlölet felett.”
Volt egyszer egy fiú, aki sohasem fogja elfelejteni, hogy megállították a vonatot az országhatáron, mindenkit kiállítottak a vonat mellé sorban, és elhúzták nekik: „Itt élned, halnod kell!”
Volt valahol, nagyon-nagyon messze egy asszony ‒ sajnos már nem él ‒ aki, ha álmodott, mindig otthon járt, a gyerekkorában. 71 éven át mindig Nyéken…
