Áldozócsütörtök, azaz Urunk mennybemenetelének napja a húsvétot követő negyvenedik nap, amikor az Úr Jézus „felvitetett a mennybe, és az Istennek jobbjára ült” (Mk. 16,19). És ahogy apostoli hitvallásunkban megvalljuk: onnan jön majd el ítélni élőket és holtakat.

E nap a magyar nyelvben nyerte különös (talán kicsit félrevezető) megnevezését: áldozócsütörtök, hiszen a latin neve – ascensio Domini, az Úr felemelkedése, mennybemenetele pontosan kifejezi a lényegét. A Magyar Katolikus Lexikon szerint egészen 1918-ig a húsvéti szentáldozás határnapja volt, ezért is e sajátosan magyar megnevezés: áldozócsütörtök.

A húsvéti, majd pünkösdi ünnepek „árnyékában” talán mintha a megérdemeltnél kevesebb fény jutna erre a fontos üdvtörténeti eseményre, amellyel Márk és Lukács evangéliuma zárul, de az Apostolok cselekedeteiben is olvashatunk róla. Pedig ahogy „nagypéntek nélkül nincs feltámadás”, úgy Urunk mennybemenetele nélkül nem lenne számunkra vigasztalás e földi siralomvölgyben. Mert ha az Isten fia mennybemenetelére nem kerülhetett volna sor, miként reménykedhetne ebben a bűnben hentergő ember?

Áldozócsütörtök ünnepe tehát a reményt, a bizakodást kell hogy jelentse elsősorban. Bizakodást abban, hogy legnagyobb pártfogónk a legelőkelőbb helyen ülve, az első sorból néz le ránk és dolgozik azért szüntelenül, hogy ne rontsuk el idelent a dolgainkat. Amin pedig oly szorgosan ügyködünk, nap nap után…

Az idei ünnep azonban valahogy mégis más, látszólag keserűbb gondolatokat ébreszt bennem. A fentieken túl a veszteséget, a kétségbeesést érzem át. Krisztus tanítványainak porba sújtottságát, akik negyven napon belül kétszer kellett hogy megéljék mesterük „elvesztését”. Isten kegyelmével legyen az ő vigasztalódásuk a mi vigasztalódásunk is veszteségünkben, mert ahogy „azok pedig elmentek, prédikáltak mindenütt, az Úr pedig együtt munkálkodott velük”, úgy a mi dolgunk is az, hogy folytassuk…