Velem a Felvidéket Irinyi Károly, Niederhauser Emil, Ránki György és Orosz István professzor urak szerettették meg, azon a „bizonyos“ 1979/80 körüli kassai, KLTE történész szakkiránduláson…. Állni Kassa, Bártfa, Lőcse vagy Késmárk főterén és valamelyikőjüket hallgatni… Ki tudott volna annak ellenállni…. ?
De az, hogy bejárhattam a Felvidéket, hogy családommal, tanítványaimmal eljutottam gyakorlatilag minden fontosabb településére, Pogány Erzsikének köszönhető.
„Tizenévességünk” második felében jártunk, amikor a Pozsonyi Laci mesélte, hogy az – akkor még – csehszlovákiai Barátnő című újságon keresztül levelezni kezdett egy somorjai lánnyal, Zsikével, aki el is jön látogatóba Halasra.
Így is lett, egy helyes kis kerek arcú, szépen és érdekesen beszélő lányt ismertünk meg. A barátságuk Lacival mind a tegnapi napig megmaradt, a családjaik összejártak, Zsike fiatalként és felnőttként is sokat járt Halason, Laciék Pozsony környékén.
Én úgy negyedéves egyetemistaként ültem a KLTE olvasótermében, mikor rám köszönt valaki:
– Mester Sanyi? Te vagy az Halasról?
Zsike volt, aki akkor ott tanult szintén, magyar szakos részképzésen.
Teltek az évek, népművelő, tanár lettem, voltam. Általában szeretem azt megmutatni másoknak, ami nekem is tetszett, tetszik. Adódott, hogy a Felvidéket bejárjuk, megismerjük.
1981-óta vagy százszor biztosan jártam arrafelé. Idegenvezetőként, nyári túra, művelődéstörténet és téli sítáborok szervezőjeként, vezetőjeként, bokszolókkal, családilag, feleségemmel pont a múlt nyáron, és pont Somorján, ahol Zsike élt, lakott…. sajnos nem találkoztunk ez alkalommal, munkája máshova vitte….
Ahogyan mondani szokták: Mindez nem jöhetett volna létre, ha nincs ő. Felhívtam a nyolcvanas évek elején, hogy adjon tippet, gyerekekkel, ismerősökkel hol tudnék eltölteni pár szép napot….
Izgatott lett, azt mondta, szívügye, hogy minél többen megismerjék ezt a gyönyörű, a magyar történelemhez, irodalomtörténethez ezer szállal kötődő tájegységet.
Sorolta: Kassa, a Magyar Tannyelvű Ipari Iskola Kollégiuma, Körmöcbánya, Toliar Motel, Pozsony mellett pedig Somorja, a Magyar Tannyelvű Vendéglátóipar Iskola Tanhotelje. Mind alkalmas arra, hogy onnan egy-egy vidék: Kelet-Felvidék (Kassa, Eperjes, Lőcse, Bártfa), és a bányavárosok (Beszterce, Selmec, Körmöc, Zólyom, Bajmóc), vagy Pozsony és a Kis-Kárpátok (Trencsén, Dévény, Deáki, Galánta, Szakolca, Modor, Vöröskő) bejárható legyen. Ma is a noteszemben vannak az akkor lediktált nevek, telefonszámok: Tóth Feri, Matejcik úr, Kozsár Julika, Duray Éva…
Ezek a kapcsolatok mind a mai napig megvannak, jómagam, de más halasi iskolák – Fazekas Gábor/Mihály Általános Iskola, Felsővárosi Iskola így lett törzsvendég Körmöcön ‒, családok, pedagógusok, túrázók így juthattak el errefelé…. Én vártúrákat, humán táborokat találtam ki, és terveztem ide, több, mint félszázat ma már, ennek köszönhetően.
Ő nyitotta meg a második humán táborunk anyagából készült Suligaléria kiállításunkat, valamikor 1996 körül. Ez, az iskolai művészeti/történelmi/zenei tábor, amely a háromnapos felvidéki vártúrákból nőtte ki magát, azóta is működik, rangja van.
Igen! Nélküle nem, vagy nem ilyen eredményesen haladt volna előre az a folyamat, melynek köszönhetően több száz halasi ismerhette meg a Felvidéket. De nem csak halasiak, hiszen például volt egyetemi csoporttársam, Szöllősy Marianne Ivette a pesti lokálpatrióták csapatával is – rajtunk keresztül – az ő segítségével jutottak el Krasznahorka környékére.
Diákjaim hívtak, hívnak fel alkalomadtán címet kérve, kontaktust keresve, hiszen ma már a saját túráikat, családi utazásaikat tervezik…. Ennek, NEKI köszönhetően, visszajárnak, kicsit – vagy nagyon – „hazajárnak”….
Gyakran járt Kiskunhalason. Hol „hivatalosan” kiállításmegnyitón, társadalmi eseményen, hol, és így gyakrabban, magánemberként Pozsonyi Laciéknál, vagy más régi ismerősöknél.
Néha összefutottunk, láttuk egymást, nyugtáztuk, hogy jól van a másik, mi meg… rohanunk tovább.
Gondolatvilágban, politikai nézeteinket tekintve nagyon messze álltunk egymástól, de ez nem zavart bennünket, mert „jó ügyről volt szó”, ha találkoztunk, a családról, közös ismerősökről és a közös szerelemről – Felvidékről – beszélgettünk.
Üzent, ha új kiállítás nyílott valahol, ha felújítottak egy várat, kastélyt, megszépült egy régi főtér. Én meg hírt adtam a komáromi bokszolókról, ha erre jártak és „baráti pofonokat váltottunk”, ha halasiak, vagy ismerősök voltak „feléjük”, vagy volt ott egy-egy jó tábor. Egyszóval, ahogyan mondani szokták: „Tudtunk egymásról….”
Tudtam azt is, hogy nincs jól.
De reménykedtünk.
Tegnap, kora délután hívott Pozsonyi László barátom, hogy „Pogány Erzsébet, Erzsike, Zsike ma reggelre elment….”
Nincs ez így jól… szegényebbek lettünk egy segítőkész baráttal…
Béke vele… nagyon sajnálom …
Egy jó emberrel vagyunk kevesebben mától… űrt hagyott maga után…
