A 20. Felvidéki Tavaszi Emlékhadjárat szőgyéni ünnepségén Osgyáni Zsuzsanna, a testvérváros Tata önkormányzatának nemzeti külkapcsolatokért felelős munkatársa megosztotta ünnepi gondolatait az emlékezőkkel. Felidézte a két testvértelepülés elmúlt évi történéseit, és emlékezett felmenőire, akik részesei voltak az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc eseményeinek.
„Él a nagy Isten és semmise megy kárba / Magyarok se lettünk pusztulni hiába / Hanem példát adni valamennyi népnek / Mily görbék s biztosak pályái az égnek.
Ezeket a sorokat egy nevezetes évben, 1938-ban vetette papírra Babits Mihály. Egy ideje nagyon sokat jár a fejemben ez az idézet. Ha megengedik, elmondom, hogy miért is” ‒ kezdte beszédét.
„Talán onnan kezdeném, hogy 23 éve, a Felvidékről kitelepítettek első találkozója alkalmából volt szerencsém először Szőgyénben járni. Akkor azt gondoltam, hogy egy nagyon mély benyomást keltő, de egyszeri látogatásról van szó. Ám végül úgy alakult az élet – vagy úgy alakítottuk? – hogy két évre rá, 1997-ben, a városom, Tata és Szőgyén község testvértelepülési kapcsolatot létesítettek. Így abban az örömben részesített a sors, hogy a munkakörömnél fogva is alaposan megismerhettem Szőgyént, és az ott élőket.
Már a kezdet kezdetén nyilvánvaló, és nagyon megnyerő volt számomra, hogy a szőgyéniek szívükön viselik történelmi emlékeik megőrzését és hagyományaik megtartását. Elég csak körülnézni a faluban: a templom, a múzeum, a tájház mind erről tesznek tanúbizonyságot.
A hagyományőrző rendezvények, például a Pató Pál Napok, a Pajta Fesztivál, a gyerekek számára szervezett különféle események szintén azt bizonyítják, hogy az ott élők önazonosságának szerves része a közös múlt és a hagyományok megbecsülése.
A dicsőséges tavaszi hadjárat hagyományőrzőinek évről évre történő fogadása is ebbe a sorba tartozik. Szőgyénben már a kezdetektől szinte minden évben módomban volt a hadjárat felidézését megcsodálni. A nyalka huszárok és lovaik mindig is ámulattal töltöttek el. Csodáltam azt a lelkes, és nem mindennapi erőfeszítést, amellyel a hagyományőrzők a szabadságharc és az elődök vitézsége előtt tisztelegtek.
De hogy igazán személyes, mondhatni családi közöm is lenne ehhez: a huszárokhoz és a hadjárathoz, sőt, magához a szabadságharchoz – ez a felismerés csak nemrégiben érkezett el az életembe.
Egy ideje lelkes családfakutató vagyok. A régi iratok között keresgélve az idei év tavaszán került kezembe ükapám, Somlyay István naplóinak másolata. Rokonom egyidős volt Petőfivel, ő is 1823-ban született, egy Bars megyei kisnemesi család sarjaként. Geométernek, azaz földmérő mérnöknek tanult, többek között Selmecbányán. Munkája 1848-ban délre, Krassó vármegyébe szólította. Itt érte őt a szabadságharc híre. Július 16-án a haza védelmére, mint Boksánbánya város önkéntese fegyvert fogott. 1848. augusztus 22-én vívta első csatáját Ómoldovánál, ahol is Asbóth Lajos őrnagy hadnaggyá nevezte ki vitézségéért.
Somlyay István 1848 karácsonyán Resicabányánál szenvedte első sebesülését. 1849 februárjában századát a dicsőséges III. honvéd zászlóaljba osztották be. Majd március elején, Újaradtól indulva megkezdte a maga – mai ésszel szinte felfoghatatlanul hosszú – hadjáratát, amelynek fontosabb állomásai Szolnok, Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg, Vác, Nagysalló és Komárom voltak. Részt vett Buda várának ostromában is, itt ismét megsebesült. Később ő is átélte a világosi fegyverletétel tragédiáját. Besorozták a császári seregbe. Majd újabb hosszú menetelés következett, nyilván büntetésül, amelynek a végállomása a messzi Tirol volt.
Tirolból nagy nehezen, fáradtan és betegen hazavergődvén hírt kapott unokatestvéreiről, akik korábban a császári seregben szolgáltak, majd átálltak a szabadságharcot vívók oldalára. A fegyverletétel után a 19 éves Somlyay Sándor százados büntetésül tíz év várfogságot kapott, melyet végül két évre mérsékeltek. Ezt a hazájától távol, a csehországi Josephstadtban kellett letöltenie. Másik unokatestvérét, a húszéves Somlyay Miksa századost először golyó általi halálra ítélték, majd szerencsére ezt az ítéletet is mérsékelték – két év aradi várfogságra.
Miksa Arad utáni sorsáról szinte semmit sem tudok. Ükapám, Somlyay István földmérő mérnökként élt a Felvidéken. 1883-ban halt meg. Sírkeresztje még megvan Zsitvagyarmaton, másik unokatestvéréé, az 1881-ben elhunyt Sándoré pedig Dévényben.
Dehát – magyarok se lettünk pusztulni hiába.
A halotti anyakönyvben mind István, mind Sándor neve mellett feltüntették – mert azokban a dinamikusan modernizálódó időkben is fontosnak tartották feljegyezni! – hogy ők egykor, a század derekán, a szabadságharc honvédszázadosai voltak.
Különös játéka a sorsnak, hogy a mi családunk 1848-as hőseiről pontosan Szőgyénben emlékezhettem meg a tavaszi hadjárat ünnepségén. Abban a községben, amelynek István ükapám apja, azaz az én szépapám, Somlyay Fülöp is lakója volt néhány évig – rövid két évszázaddal ezelőtt.
Így, felmenőim, Somlyay István, Sándor és Miksa hol keserves, hol felemelő sorsának a története hazaérkezett a Felvidékre.
Ugye, mily görbék, és mégis biztosak pályái az égnek?”‒ zárta ünnepi gondolatait a költői kérdéssel Osgyáni Zsuzsanna.
Lejegyezte Berényi Kornélia.
