„Aki nem szereti a magyar népet, az leghamarább a gyermekeken át fogja megszeretni, amint e játékok csodálatos kaleidoszkópjából felé sugárzó, s a pajkos hetykeségtől gyengéd ellágyulásig váltakozó száz arcát figyeli és megismeri… Szomorú gyermekkora nyomait viseli, aki úgy nőtt föl, hogy nem volt része bennük.”(Kodály Zoltán,1951)
A gyermekjátékok, -táncok, -dalok a legősibb elemeit őrzik a népi kultúrának. Még a mai néprajzkutatók is olyan ősi elemeket találnak bennük, melyek a felnőtt korosztály kultúrájából már régen kivesztek. A mozgással, a dal szövegének a misztikus megjátszásával kapcsolt ének sokkal ősibb és egyben bonyolultabb jelenség is, mint az egyszerű dal. A gondolat alaposabb kifejezésére több eszközt alkalmazva jeleníti azt meg: elmondja szövegben, megjeleníti képben, és őszinte átéléssel, mimikával, gesztusokkal és zenei dallammal kísért mozgásban.
Nézzük például, hogy a „Fehér liliomszál” című táncos játékban hogyan valósul ez meg:
A játszók körben, körív mentén elhelyezkedve állnak. Leeresztett kézzel fogják egymás kezét. Egy kislány a kör közepén helyezkedik el. Ha közönség előtti bemutatásra szánják a játékot, akkor a kör kinyílik félkörré. A körív mentén állók énekelik a dalt, a középen álló pedig mozgásával imitálja, bemutatja a megénekelt eseményt.
„Fehér liliomszál” – a kör közepén táncoló kislány sétálva, ide-oda fordulva mutogatja magát, hogy ő a fehér liliomszál „Ugorj a Dunába!” – páros lábbal oldalt szökken, mintha a Dunába ugrana, térdhajlítással még bele is buggyan. „Támaszd meg magadat!” – két kezét csípőre teszi, megtámasztja magát két arany pálcába. „Meg is fésülködjél!” – úgy tesz, mintha fésülködne. „Meg is mosakodjál!” – két tenyeréből csuprot formálva vizet merít a folyóból és megmosdik vele. „Töröld meg magadat!” – kiválaszt a körben állók közül egyet, elébe áll, és a kötényében megtörülközik. A szerepet játszó lány ezután helyet és szerepet cserél azzal a kislánnyal, akinek a kötényében megtörülközött. Az új kislány a kör közepére sétál és a dal újraéneklése alatt eljátssza a szerepet.
A gyermekjátékok és -táncok mozgásanyagát egyszerű alapmozgások képezik; a zene (dal) ütemére történő lépegetés, mely történhet sétálva, futva, szökdelve, a cifra motívum sok-sok változata, melyet helyben, illetve láncsorban vagy körben összefogódzva a szélrózsa minden irányában haladva táncolnak, és végül a forgómotívumok sokasága, melyet egyedül, párban összefogódzkodva és körben állva táncolnak. Ez a mozgásanyag generációról generációra hagyományozódik, s minden korban ehhez jön a felnőttektől átvett táncanyag. Az átvett, a felnőttektől ellesett táncanyag minősége és mennyisége függvénye az adott település, illetve tájegység tánckultúrája gazdagságának. Ha az gazdag, akkor az átvett anyag is az, ha szegényes, akkor az átvett anyag is szegényes. A játék, a tánc és a hagyomány elsajátítása kisebb részben idősebbek tanítása által, nagyobb részben megfigyelés, utánzás útján történik.
A tudatos tanításra főleg a gyermekkor felsőbb szakaszában kerül sor. Egy-egy nagylány, illetve legény pártját fogja a gyerekeknek és azokat táncolni, dalolni tanítja. A lányokat főleg a női táncok fajtáira, a sor- és kapuzótáncokra, karéjokra, a fiúkat pedig a legény és férfi táncokra, valamint a párosokra. A játékok és dalok egy részét – az utóbbi száz évben – az iskolában egymástól és a tanítótól sajátítják el, illetve a nagyszülők közreműködésével.
Különösen az aprók voltak a nagyszülők gondjaira bízva, hogy „ellegyen a gyerek”, órák hosszat meséltek, daloltak nekik, és különböző játékokra, mondókákra is megtanították őket.
Biztosan sokan emlékeznek apró gyermekkoruk olyan pillanataira, amikor anyu vagy a „nagyi” volt a tanítómester és játszva oktatta a „Csip, csip, csóka”, a „Ciróka-maróka, hol voltál?” az „Áll a baba, áll”, a „Süss fel nap, fényes nap”, a „Csigabiga, gyere ki”, a „Gólya, gólya, gilice” és más dalokat, játékokat. A dalok nagy részéhez mozgás is kapcsolódott. A végén a „nagyi” kifordított, megpörgetett, csárdást táncoltatott a gyerekkel, gyerekekkel.
A tanulás másik nagy lehetőségét a felnőttek különböző mulatságai jelentették: a vasár- és ünnepnapi szabadtéri, szérű és pajta alatti táncok, a nyilvános mulatságok, melyeknek az elején egy-két órácskáig a gyerekek is jelen lehettek. Továbbá a családi összejövetelek: lakodalmak, névnapok, keresztelők, a jeles napok: karácsony, farsang, húsvét, pünkösd szokásai. A gyermek felhasznált, megragadott minden adódó alkalmat, hogy ott lehessen a felnőttek közelében s a terem, a játszótér, a táncház sarkába, szélére sodródva próbálgatta a felnőttektől ellesett táncokat. Ilyen alkalmakkor is segítségükre volt egy-egy nagyobb lány vagy fiatalabb anyuka, ritkában férfi.
Ezért természetes, hogy az illető etnikum mozgásdialektusa gyermekekre,felnőttekre egyaránt jellemző. Érvényes ez a még olyan országszerte ismert gyermekjátékok és táncok esetében is mint a „Búj, búj, zöld ág…”, az „Új vár, fényes vár…”, az „Adj, király katonát…”, s a már fentebb leírt „Fehér liliomszál”. Ezek mozgásukban, viseletükben, hangzásukban magukon viselik a táj jellegzetességét.
Takács András, az MMA köztestületi tagja
