Horthy Miklós Komáromban, a Klapka téren 1938. november 6-án.

Hősünket fordulatokban gazdag élete Százdról a közeli Szakállosra vetette, ahol elkezdhette tanítói pályáját. Az új helyen bekapcsolódott a falu kulturális életébe is.

„Öt esztendő telt el, hogy a hadifogságból hazatértem, s ezt az időt aránylag hasznosan töltöttem el. Novák Mihály volt a kántortanító, aki az iskolán kívül is szívesen dolgozott. Még fiatal ember volt, olyan 30 év körüli. Sok színdarabot adtunk elő. Abban az időben, a 20-as években faluhelyen ez ritkaság volt. A kulisszákat, háttereket én festettem. A kiadásokat Antal János bíró fedezte. Nagyon sokan jöttek vidékről is megnézni, mert a színjátszás ebben az időben csak a városokban volt jellemző. Novákot gyakran helyettesítettem az iskolában, sőt a templomban is. Nyáron is akadt kereseti forrás: az összes zsidó lányt én készítettem elő a polgári iskolai vizsgákra. Nem volt nehéz, nagyon jól tanultak. Még Szetére is lejártam, ahol egy hadiözvegy mérnökné hétéves kisfiát készítettem elő az első osztály anyagából. Csak egy hónap állt rendelkezésemre, de szeptember elején sikerrel vizsgázott.”

Ám ekkor az ifjú tanító urat már más tervek is foglalkoztatni kezdték, mégpedig a nősülés és a családalapítás gondolata. És mivel a tanító megbecsült tagja volt a társadalomnak, jelöltek is akadtak.

A sors azonban megint beleszólt hősünk életébe. Akkoriban került a faluba egy gépíró kisasszony, aki nem bírta a szlovák nyelvet, ezért a tanító úr segített neki a fordításban. Ez a lány lett Menyhár János felesége, több mint ötven évig társa.

Hősünk a harmincas években került Szakállosról Ipolypásztóra tanítónak. Építkezés közben bronz- és Árpád-kori leletek kerültek elő, és a további feltárással a múzeum Menyhár Jánost bízta meg.

„Még egy nagy esemény történt 1935-ben: a bratislavai rádió Pásztóról adta kísérletképpen az első magyar nyelvű néprajzi közvetítést, amely teljes sikerrel zajlott le. Farkas István polgári iskolai tanár volt a bemondó, én felolvastam a mikrofonba (nem kis lázzal!) Ipolypásztó múltjából, aztán a kultúrcsoport tagjai bemutattak egy régi palóc lakodalmast, amelynek forgatókönyvét én készítettem el Tilkovsky igazgató (rádió) segítségével.”

Elérkezett az 1938-as történelmi esztendő

„1938-ban megint nagy események történtek: megváltozott az országhatár, kitolódott egészen Léváig. A fináncok és csendőrök kivonulásakor Czeglédy Pál református lelkésszel túsznak voltunk kijelölve, de szerencsére nem történt semmi zavaró esemény. Még azon a napon bejöttek a magyar csapatok is. Minálunk tüzértisztek laktak, és erősen udvaroltak a mamának, aki abban az időben éppen 30 éves volt. A tisztek néhány nap múlva továbbmentek és egy nagy doboz csokoládét küldtek a „kis tót asszonynak”, ahogy ők nevezték. Később kitudódott, hogy egy pásztói „nagy magyar”, aki minden bizonnyal érdemeket akart szerezni, beárulta a mamát, hogy „az a tót asszony lehúzta a rolókat, mikor a magyarok bejöttek!”

A tiszt azt mondta: megtanulhatják tőle, hogy kell a hazát szeretni! Engem is feljelentettek, hogy tót feleségem van, csak a csehekkel barátkozik, énekelte a cseh himnuszt a templomban stb. „Csak a kötelességét teljesítette” – mondta a tiszt! „Amire esküt tett, betartotta!” Így bizony szégyenkezve kellett elmennie.”

Azonban már megint volt valami a levegőben, mégpedig egy új háború előszele fújdogált. Az idők változását az is jelezte, hogy be kellett szerezni az ősök személyi adatait a nagyszülőkig bezárólag, hogy nincsenek köztük zsidók.

Hősünk leventeoktató lett, és rövidesen három falu leventéit kellett oktatnia. A tanfelügyelőség javaslatára felmentése volt, azaz nem kellett bevonulnia. A háború vége felé Szobra került, ott egy 240 emberből álló munkásszázadot bíztak rá. A front már csak 15 km-re volt tőlük. A munkásszázad feloszlott, és mindenki hazament a falujába.

„Bélával aztán kiállítottuk a kétnapos eltávozásra jogosító papírt, és elindultunk hazafelé. Nem volt könnyű, mert a hegyekben már folytak a harcok. Nem mentünk gyalog, néha még a tábori csendőrök autójára is felkéredzkedtünk. Nem igazoltattak sehol. Késő este értem haza, a szobában és a konyhában is égett a lámpa. Betoppanok a konyhába a nagy csizmáimmal, hát ott ül öt ijedt képű civil. A feleségem aztán elárulta, hogy ezek erdélyi székely katonatisztek, akik nem akartak nyugatra menni. Megnyugtattam, hogy én is hasonlóban járok: a hátizsákomban a civil ruha.”

Német tiszteket szállásoltak be hozzájuk, akik azonban nemigen álltak szóba a háziakkal.
„Nemsokára egy éjjel eltűntek a németek. A család magamra hagyott és a Pomozi család pincéjébe vonult, ahol összesen vagy húszan tartózkodtak. Néhány napig csendes volt a falu. Én otthon egyedül csak pipáztam, étvágyam nem volt, néha már az izgalomtól epét hánytam. A rádió állandóan szólt. Egyszer bemondja az orosz rádió: Nase vojsko… Levice, Zalaba… páncélos csaták Zalabán. Közben a család is hazajött a pincéből, sültek a kenyerek a fogadáshoz. Törkölypálinka még volt. Egy este benézett hozzánk két mongol képű katona. Van-e itt germán – kérdezték. A szomszédban voltak osztrák katonák, akik nem akartak nyugatra menni. Hadifoglyok lettek. A két mongol képűt behívtuk. Friss kenyér szalonnával, hozzá törkölypálinka. Ettek, ittak, megköszönték és elmentek. „Vigyázz, nem jó ember!” – mondták. Mikor elmentek, bejött egy sötét alak, felvette a pálinkás üveget, meg a kenyeret – a generálnak – mondta és indult kifelé, de még megkérdezte, hogy hány óra. Kivettem az órám és ő is megnézte. „No ja igyem szpaty!” – mondta és elfelejtette visszaadni. Így vett tőlem búcsút a húszéves órám!”