Rendhagyó vándorkiállítás nyílt meg szerdán Léván, a Reviczky Társulás közösségi termében. Rendhagyó volt azért, mert magát a tárlatot számos megemlékezés követte.
Mielőtt Wirth Jenő, a Reviczky Társulás elnöke egyperces néma főhajtásra kérte volna a kiállítás látogatóit, elmondta: „A Reviczky Társulás vezetése mély fájdalommal vette tudomásul, hogy egy olyan ember távozott az élők sorából, aki mindig is erős támasza volt a lévai magyar közösségnek. Pogány Erzsébet, a Szövetség a Közös Célokért Társulás igazgató asszonya személy szerint engem is folyamatosan támogatásáról biztosított közösségszervező munkám során, s ebben az épületben működik a SZAKC körzeti irodája is. Közös munkálkodásunk mindig is szép eredményeket hozott nemzetiségi közösségünk javára. Emlékét örökké megőrizzük.”
Wirth Jenő ezek után átadta a szót Kalita Gábornak, a Pozsonyi Magyar Galéria művészeti vezetőjének, közírónak, aki kurátori beszámolójában szintén szólt Pogány Erzsébet segítőkészségéről, a PMG működéséhez nyújtott hathatós támogatásáról.
Egy emlékező kiállítás, amely mindannyiunk fájdalmáról szól
Kalita a tárlat méltatása során elmondta: Gyűjteményes tárlatuk olyan történést dolgoz fel képzőművészeti alkotásokon keresztül, amely minden jelenlévőt, vagy felmenőjét közvetve vagy közvetlenül érint.
„Mielőtt szólnék vándorkiállításunk eddigi útjáról, az alkotásokról, néhány mondat erejével kapcsolódnék én is ahhoz a szomorú eseményhez, amelyről néhány pillanattal korábban néma csenddel, főhajtással megemlékeztünk itt, a Reviczky Házban. Pogány Erzsébettel a kilencvenes évek eleje óta voltam munkakapcsolatban, az első években a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának a zászlaja alatt rendezett több kiállításunknak adott teret Budapesten, s a Magyarok Világszövetsége előadójaként részt vállalt ezek szervezésében. 2006-ban, amikor már a Szövetség a Közös Célokért igazgatói posztját töltötte be, képzőművészeti társulásunk, a Pozsonyi Műtermek és az általa képviselt szövetség támogatásával megalakítottuk a Pozsonyi Magyar Galériát, amely az elkövetkező 12 évben összesen 101 kiállítást bonyolított le a Kárpát-medencében, melyeken számos alkalommal személyesen is jelen volt. Szombaton, amikor a somorjai temetőben búcsút vettünk tőle, mindannyian szomorúan vettük tudomásul, hogy felvidéki magyarságunk elvesztette legkiválóbb közösségszervezőjét, s bátran ki merem mondani, a Felvidék Nagyasszonyát. Gazdag, építő jellegű tevékenysége mindig is nemzetiségi ügyeinket védte, szolgálta. Őrizzük emlékét!” – emlékezett.
Ezt követően a Kitelepítések 70 című kiállítás bemutatása következett, mely, mint Kalita elmondta, szomorú történelmi igazságtalanságot dolgoz fel, mely 1947. április 12-én kezdődött, amikor elindult az első vonatszerelvény a megalázott, vagyonukból kiforgatott magyarjainkkal. Az 1946-ban megkötött csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény következményeképpen 75 ezer magyar kényszerült elhagyni lakhelyét embertelen körülmények között, hátrahagyva házát, mindennemű vagyonát. Ez az emberiesség ellen elkövetett, a mai napig vissza nem vont bűn, tortúra 1949 júniusáig tartott” – hangzott el az ismertetésben.
A kiállítás védnöke a Pozsonyi Magyar Galéria és a Szövetség a Közös Célokért társulás, kurátorai pedig Méry Beáta, Lengyel Valter és Kalita Gábor voltak.
„Méry Beáta, a tárlat ötletgazdája nem kis feladat, kihívás elé állította mind a honi, mind a magyarországi alkotókat. S, hogy ez a kihívás a művészek, s az értő közönség részéről befogadókra talált, bizonyítja az is, hogy a tavaly novemberben induló vándorkiállítás mind Somorján, mind Pozsonyban, ebben az évben pedig Szímőn és Budapesten, a Duna Palota épületében található Magyarság Háza kiállítótermében valóban szép sikert aratott” – állapította meg Kalita.
„Mivel a Kitelepítések 70 című gyűjteményes kiállítás úgymond állandó jelleggel gyűjtés alatt áll, vagyis fokozatosan gyarapodik, jelenleg közel ötven alkotó száz alkotása az, melyből válogathatunk az egyes kiállítások megrendezésekor. Személy szerint is nagy örömömre szolgált, hogy a huszonéves alkotótól kezdve a nyolcvan feletti veterán művészig a lehető legszélesebb skálájú művészi megközelítésben dolgozták fel, s tették mind szellemileg, mind érzelmileg befogadhatóvá az adott témát, a vizuális emlékezést” – folytatta a tárlat bemutatását.
A szenvedéstörténetet átélő felmenőink, nemzettársaink a szakrális erőtér adta energia pozitív kisugárzásával vészelhették át a kitelepítés borzalmait , ami, a jelek szerint, átvetítődött minden érző, értő alkotó tudatára is. Így ebből a kútforrásból merítve alkothattak meg olyan fogalmakat, melyek egyszerűen kimondhatatlanok, leírhatatlanok, melyek csakis retinánk, tudatunk által érzékelhetők az ábrázoló művészet finom, máskor pedig lelket, eget rengető eszközei révén.
Nagy József Hazatérő című, 1989-ben készült alkotása szinte már emblematikus műve a felvidéki magyar művészeti térnek, mely a lelkileg megnyomorított, ám szülőföldjére visszatérő ember örömtörténete. Pató Károly Hosszú még az út című linómetszete a remény a reménytelenségben jelenség ábrázolása. Schrantz György Agónia a kereszten című olajfestménye a megvetett, szenvedő ember ábrázolása. Éles Bulcsú a Felvidékről elűzött magyarok emlékére alkotott olajpasztellje, Kádár Tibor Kitelepítettek című tollrajza az otthonából elűzött ember szimbolikájának a megjelenítése. Jaksics Ferenc Összetartozás című, 1998-ban alkotott olajpasztellje idős, szomorúan összebújó házaspárt ábrázol portájuk elhagyása közben. Juhász Tibor Nagyszüleim emlékére című alkotása régi ablakszárny kombinálásával készült portréegyüttes. Godány Sándor hagyományos megjelenítéssel megfestett, 1947-1987 című műve egy gazdaember házából való távozásának, vagyonvesztésének tragédiáját ábrázolja, míg Neuberger István többosztású táblája az emberi mozgás, viselkedésforma hű ábrázolása tömegkáosz és szabadságvesztés esetén.
Lőrincz Zsuzsa Elnémult harangláb című szobra a kitelepítettek szíve mélyén megbúvó, végtelen fájdalmát fejezi ki. Csízy László Szilicei emlékmozaikok című komputergrafikája emblematikus emlékképekkel közelít a kitelepítés, a reszlovakizáció jelenségei felé. Lipcsey György Bőröndmesék gránitból című szobra az utazás az ismeretlenbe lélekpróbáló dráma szintézise. Marsai Ágnes tenyér alakzatot formázó agyagtálja, a befogadó ház, ország vigaszt nyújtó szimbóluma. Molnár B. Sándor művészfotói valójában áttételes módon közelítenek az adott témához, szinte már az ezoterika láthatatlan, tudat alatti történéseit téve láthatóvá. Prutkay Péter objektje egy régi ház ajtaja, melyen jelek halmaza látható: az otthon melegének, majd a ház kényszerű elhagyásának jelei” – mutatta be a tárlat anyagát.
Ezután arról szólt, hogy a gyűjteményes vándorkiállítás következő állomása a Martosi Szabadegyetem lesz, majd Gyűgyön és Garamkálnán kerül a nagyközönség elé egyházi szimpóziumok keretén belül.
Visszaemlékezések – fájó emlékek
A kurátori beszámoló után több, a kitelepítésekkel kapcsolatos visszaemlékezés is elhangzott, erősítve ezzel a képzőművészeti megfogalmazások erejét, hitelességét. Elsőként Wirth Jenő ezzel kapcsolatos családi tragédiáját vázolta fel néhány mondatban. A Felsőszecséről kitelepített szülők kisfia azt kérte, hogy még egyszer ráülhessen Simil nevű szürke lovuk hátára. Wirth Jenő nagyapja pedig még egy hasáb fát dobott a tűzre elmenetelük előtt, s egy óra múlva már az új gazda élesztette a tüzet.
A lévai származású, ma Budapesten élő Horváth Árpádné Kmoskó Mária számos, ma már történelmi szempontból is értékes dokumentumot mutatott be arról, miként tették tönkre a módosabb családokat, milyen kegyetlen sors várt rájuk nemcsak 1945 után, hanem később is. Martényi Árpád, a Rákóczi Szövetség alelnöke, az Esterházy Bizottság elnöke, aki támogatta a kiállítás létrejöttét, érdekes történelmi megközelítésben beszélt a kitelepítések körülményeiről, elmondta, eperjesi származású családja szintén átélte a kitelepítéssel járó borzalmakat, majd Budapest fogadta be őket.
A kiállítás megtekinthető 2018. június 4-ig minden hétfőn és szerdán 14-17 óráig, illetve a rendezvények alkalmával.
