Illusztráció (Fotó: archív)

Az ENSZ Egészségügyi Világszervezete (WHO) 1986-tól május 31-ét dohánymentes világnappá nyilvánította, bízva abban, hogy a dohányzással kapcsolatos halál megelőzhető. Minden nyolcadik percben meghal valahol valaki a világban a dohányzás ártalmai miatt. Ezt megelőzendő a WHO különböző programokat, kampányokat, felhívásokat indított, s ennek jegyében tartják minden évben a dohánymentes világnapot is – olvasom a világnap leírását és gondolkodom rajta.

Bízva abban, hogy a dohányzással kapcsolatos halál megelőzhető? Teljesen felesleges az ilyen és ehhez hasonló bizakodás. A dohányos fittyet hány rá. Engem sem riasztottak el még a legszörnyűbb képek sem a cigarettásdobozokon, mert egyszerűen dohányozni akartam.

Az embernek arra van pénze és ideje, amire akarja, hogy legyen. Hányszor, de hányszor kérdezték meg a körülöttem élők, hogy mikor hagyom végre abba a dohányzást? Eleinte felháborodva azon, hogy mi közük hozzá, visszakérdeztem, vajon nem az én pénzem, az én egészségem? Később, amikor már szinte festéknek éreztem a cigaretta ízét, csak annyit válaszoltam, hogy majd ennek is eljön az ideje. És eljött…..

Pedig hogy imádtam cigarettázni! Azt mondják, először a cigaretta kellemetlen, hányást, verejtékezést, gyengeséget okozhat, azonban későbbi alkalmakkor már kellemes lehet. Nálam ilyen nem volt. Első pillanattól kezdve imádtam az ízét, tetszett a vele járó szertartás, és eleinte nagyon is fontos presztízskérdésként kezeltem. Melyik tinédzser ne szeretne felnőttnek látszani?

Később már elképzelhetetlenek voltak cigaretta nélkül a mindennapok. Amikor felemelték az árát, morgolódtunk kicsit, mi, dohányosok, de ugyanúgy megvásároltuk. Rendezvényeken a dohányosok köre is befogadóbb volt mindig. Valahogy összehozott minket, télen dideregve, gyorsan szívtuk, nyáron elnyújtottuk a szüneteket. Mintha csak egy „titkos társasághoz” tartoznék. Aztán egyszer, magam sem tudom mi történt, egyik este egy szál cigarettára maradtam. Eldöntöttem, hogy ez lesz az utolsó.

Eldöntöttem…. Igen, eldöntöttem, hogy nem leszek a rabja, hiszen káros szenvedély. Ekkorra már ilyen kérdések is foglalkoztattak, de nem úgy fiatalon. Ez az egyetlen szenvedélyem, és én elég erős vagyok, hogy függetlenné tegyem magam! Ekkor nem egész tíz éve hódoltam a szenvedélynek.

A döntésem másnap reggelig tartott. Amikor bementem a munkahelyemre, elújságoltam a többieknek, hogy úgy döntöttem, leszokom. Kinevettek. Az első szünetben már kértem a cigarettát. Csak egyetlen szálat. A reggeli hőscincér bejelentésem után rendesen megszívattak a „titkos társaság” tagjai. Azt mondták, térden állva kérjek. Ekkor egyfajta harag, megvetés lett úrrá rajtam. Nem! Nem fogok megalázkodni! Akkor inkább nem gyújtok rá, és igenis ki fogom bírni! És kibírtam. Bár hét hónap után egy alkalommal rágyújtottam, de kibírtam, és megszabadultam a káros szenvedélytől. Legalábbis akkor így hittem, és még további másfél évig, aztán…

Amikor az ember visszakerül a megszokott környezetébe, ahol mindenki cigarettázik, illetve olyan életmódot folytat, ahol csak az alkohol, cigaretta, esetleg a drog használatával válhatunk elfogadottá, közéjük valóvá, és mindig is szerette a cigarettát, könnyű visszaszokni. És igen, be kell vallanom, hogy ismét a rabjává váltam.

A huszadik cigarettázással eltöltött év után sokat foglalkoztatott a függőségek témaköre. Többféle szemszögből megvizsgáltam, rengeteget olvastam róla. Kerestem az utat a végső megoldáshoz. Tovább emelkedett a cigaretta ára, aminek következtében nem volt mindig kapható a megszokott márka, így egyre inkább nem ízlett, mivel cserélgetnem kellett. Másféle életet kezdtem élni, amelyikbe nem illett bele a dohányzás. A körülöttem lévők közül kilógtam a sorból. Hosszabb utazásokkor alig bírtam ki, legtöbbször miattam álltunk meg pihenőre, stb… Büdössé vált az addig annyiszor megvédett szenvedélyem. Hogy ezen érvek mentén jutottam-e el odáig, hogy abbahagyom, vagy a nikotinos tapaszok, esetleg az elektromos cigaretta, netán Allen Care „Végre nem dohányzom!” című könyve segített-e, nem tudom. Egy biztos, amikor 2016 márciusának elején olyan beteg voltam, hogy nem tudtam rágyújtani, egyértelmű volt számomra, hogy ha már az első négy napot kibírtam cigaretta nélkül, itt a nagy lehetőség végleg megszabadulni tőle.

Megszabadultam. Olyan, mintha soha nem is szívtam volna. Annyira távolinak tűnik, pedig napi harminc szál körül mozgott a fogyasztásom. Hogy miért? A választ is ismerem már. Ebben a deformált világunkban egy kapaszkodót nyújtott. Védettséget, támaszt találtam benne. És azzal, hogy egyszer is valamibe, vagy valakibe kapaszkodunk, és nem magunkban bízunk, rabokká leszünk. Úgy gondolják, sikertörténet, hogy leszoktam a cigarettáról?

Nem, nem az. Az ember könnyen rátalál egy másik függőségre, hiszen hiányérzet lép fel. Lehet az alkohol, drog, internet, kapcsolat, de akár a csokoládé- vagy játékszenvedély is. Jelenleg egy másik függőséggel küzdök, de most már tapasztaltabban, tudatosabban. Ha a történetem sikertörténetté válik már, újra jelentkezem. Addig is üzenem, hogy a dohányzás nem megoldás semmire, csak a gyártók zsebeit tömjük pénzzel, magunk és szeretteink egészségét pedig nagy mértékben károsítjuk. Pusztító szenvedély, de mára már nem akarom.