A népszokások – kötődjenek bár családi ünnepekhez, az év jeles napjaihoz vagy a munkavégzéshez – formai és tartalmi részből állnak. A forma a szokás külsőségeit, a megjelenési módját, a tartalom az eszmei mondanivalót, a szokásanyag értelmét, magyarázatát és célját foglalja magában. A kettő közül a tartalom a rövidebb életű. A gazdasági, a társadalmi, a faluközösségi élet mindig jelentős hatással van rá. Manga János jeles felvidéki néprajzkutatónk így ír erről:”… A szokások változása olyan lassan, vagy olyan gyorsan történik, amilyen lassan vagy gyorsan fejlődnek a nép anyagi életviszonyai. A régi hagyományok és szokások éppen azért éltek a parasztság között a legtovább, mert a fejlődés a parasztság életviszonyaiban és a kultúrájában volt a leglassúbb.”
Az alábbiakban ismertetésre kerülő szokáscsoportok sem kivételek e szabály alól. Míg régebben országosan ismertek voltak és helyenként más-más változatokban fordultak elő, addig ma már csak a hagyományokhoz erősebben kapcsolódó néprajzi tájegységeken – például Zoboralján, Ipoly mentén – találkozhatunk velük. Más vidéken, így Gömörben, a Bódva-völgyében, a Szilicei-fennsíkon, a Medvesalján és a Barkó-vidéken vagy Mátyusföldön ritkában találkozhatunk velük, már inkább csak részeikben és az emlékezésben élnek.
A karácsonyi ünnepkörhöz, a téli napéjfordulóhoz, illetve általában az új év kezdetéhez kapcsolódnak a betlehemes pásztorjátékok. Természetesen ebben az időszakban több játék és szokásanyag is található, de a tánccal ez függ össze szorosan. A gyermekek öt-hat főből álló csapatokba verődve gondosan készülnek rá. Maguk gondoskodnak a kellékekről is: a fiúk betlehemi templomot, istállót, benne állatokkal és jászolt faragnak, kifordított bundát, fehér inget, süveget szereznek, bajuszt, szakállt ragasztanak, csörgőbotot csinálnak. A lányok bölcsőt készítenek, benne kisdeddel. Pontosan megtanulják a vidékenként szokásos versikéket, mondókákat, énekeket, egyéb szövegeket és szétosztják egymás között a szerepeket.
Például a Verebély melletti kalászi (Kálaz) Baráth Boldizsárné így emlékezett az eseményre: „…jártak betlehemesek, de nem a mieink, hanem Kolonból, Zséréből, Lédecről. Bekopogtak, beengedtük őket, de az ördögöt kint hagyták. Mikor bejöttek, énekeltek: Vesd le pásztor a bundádat,/ Takard be a Jézuskát./ Mer nincs neki bundácskája,/ Sem sarkantyús csizmácskája,/ Ázik, fázik pici lábacskája. Elmenetkor pedig áldást kívántak, mi meg ajándékot adtunk nekik. Az ajándékokat a kint maradt ördög szatyrába tettük.”(Manga János gyűjtése)
A betlehemesek az év utolsó két hetében járták a falvakat. Volt, ahol már Luca napja után nekiindultak. Minden háznál verset mondtak vagy énekeltek, eljátszották a pásztorjátékot, majd utána megint énekeltek és táncoltak és a végén célzásokat téve a padláson vagy a kürtőben függő szalonnára, kolbászra, no meg a padláson rejtőző dióra, almára, áldást kívántak a házra, a gazdaságra, meg a háziakra. A játékban az öreg, nagyot halló pásztor feleletei, a kisbojtár ügyetlenkedő tánca adott lehetőséget – az ünnep komolysága mellett is – az igazi mókázásra. A végén az ajándékokat begyűjtve ‒ mert ez is nagyon fontos része volt a ceremóniának ‒ vidáman táncolnak egyet, és eltávoznak. Mentek egy házzal tovább, amíg az egész falut be nem járták. Az ünnep köszöntése, és a meglátogatottak megtisztelése mellett az ajándékgyűjtésnek is nagy jelentősége volt.
A másik ilyen, a gyermekek körében nagy tiszteletnek örvendő szokásjáték a pünkösdi királynéjárás, a felnőtteknél a pünkösdi királyné, illetve a pünkösdi király választása volt. Míg az előzőt, a pásztorjátékot inkább a fiúk kedvelték, ezt csak a lányok játszották. A lényeg, hogy a lánygyerekek királynét választanak maguk közül. Szép fehér ruhába öltöztetik, koszorút tesznek a fejére, egy nagy kendőből négy sarkánál fogva, magasra felemelve sátrat tartanak a feje fölé, és úgy járják végig a falu házait. Mindenütt megállnak az udvaron, és ha a háziak fogadják őket, elmondják a pünkösdölő verset:
„…Elhozta az Isten, Piros pünkösd napját, Mi is meghordozzuk, Királykisasszonykát, Királykisasszonynak, Rózsakoszorúját, Ifjúlegényeknek, Szegfűbokrétáját.
A végén a kis királynét magasra emelik, és jókat kívánnak a háziaknak, például: „…Ekkora legyen a néni kendere”, mondják, mikor felemelik a királynét. Aztán táncolnak egyet, és begyűjtve az ajándékot, elköszönnek.
A játékoknak, a szokásoknak – kötődjenek azok az év bármely napjához, ünnepéhez – közös tulajdonságaik vannak: áldást kívánnak a házra, a háziakra és ezért ajándékot várnak el, erősítik a közösségi tudatot. Hasonló tartalmú és formájú szokásanyaggal találkozhatunk a felnőttek körében is, például a különböző névnapi köszöntők, vagy a nagy ünnepek előtti kántálások formájában.
A szerző az MMA köztestületi tagja
folytatjuk
