Palóc Határkeszt (Fotó: Sebestyén Sándor István)

Egy személyes vallomással kell kezdenem a soraimat: közösséget mozgató emberként gyakran feszélyez a nyilvános közszereplés, mert valójában egy introvertált személyiség vagyok, a „szereplési vágyam” (ahogy sokan gondolhatják rólam) valójában csak egy szükséges munkamódszer, hiszen, ahhoz, hogy közösségeket irányítsak, szükséges kiállnom a megszólított célcsoport elé.

Mindezt azért tartottam szükségesnek elmondani, hogy, bár a keresztállítás ötlete valóban az enyém, szeretném leszögezni, hogy ez nem egy egyszemélyes, egoista történet. Éppen ellenkezőleg, a kezdeményezésem egyetlen célja az volt, amit mindig is szerettem volna és szeretnék elérni, amiben hittem, és hiszek, hogy megvalósítható: összehozni azokat az igaz palócokat a határ mindkét oldaláról, itt Nógrádban, akikkel együtt nagy dolgokat alkothatunk a szülőföldünkön, szívós munkával, egy általunk megtervezett vízió és stratégia szerint, sok-sok apró munkával, a végső célt elérve.

Nem győzöm a nyilvánosság előtt elégszer hangoztatni, hogy 1989 óta a Losonc vonzáskörzetéhez tartozó 20-25 településen olyan drasztikus mértékben csökkent a magyarság aránya, hogy az már felér egy kis palóc holokauszttal!

Mucsíny (Fotó: velemjaro.hu)

Amikor például egy Mucsínyban, (amely kis palóc falu a szocializmusban legendás magyar tanítókat, iskolaigazgatókat és más, a közösségünk számára akkor is fontos embereket adott), 1990 óta oly mértékű a magyarság fogyása, illetve a nemzetiség-váltás, hogy az egykori palóc többség mára szinte nem létező, marginális csoporttá silányodott a településen, akkor tudatosítanunk kell nekünk, közösséget mozgató és irányító embereknek, hogy az utolsó órákban vagyunk… de írhattam volna akár Jelsőcöt, Tőrincset, Ipolynyitrát is, a sor kétségbeejtően hosszú.

Palóc Határkereszt (Fotó: Sebestyén Sándor István)

Menyhárt József, a keresztállítás fővédnöke a jelenlévő félezres tömegnek elmondott ünnepi beszédében két erős szimbólumot is használt: a gyülekező viharfelhőket és a kereszt mögött hullámzó gabonatáblát. A viharokkal mindig is meg kellett küzdenünk, és a történelmi viharkárok után mindig újraépítette a házat és a Hazát a magyar, a palóc. A gabona pedig az életet, a körkörösséget, az örök újrakezdést jelenti az ember számára, és számunkra, magyarok számára a Kárpát Hazában, a nagyanyáink kemencében sütött fehér kenyere semmihez sem fogható mennyei illatot jelent, amiben benne van a dolgos kéz, a hozzáértés és a szeretet.

Áll a Palóc Határkereszt Kalondán, a trianoni határon, lobog a szélben a többszáz szalag, meg-megállnak a losonci szlovák kerékpáros turisták a keresztnél és nem nagyon értik, hogy mi is történt itt valójában… nem értik, mert megszokták, hogy ez itt Szlovákia. Semmilyen Palócország, pláne nem Felvidék!

Az ünnepség képei, tudósításai lassan lecsengőben vannak a világhálón, a pozitív visszajelzések is elhalkulnak majd, és ez így van rendjén, ez az élet rendje. Viszont az is az élet rendje, hogy az ünnepek után jönnek a dolgos hétköznapok, és ez a történet lényege: célirányos, közös stratégiával, apró, de fontos munkák sorozatával meg kell mentenünk az Ipoly-völgye palócait a megszűnéstől, újult erővel, összefogva az anyaországi Nógráddal. Ebben a stratégiában benne kell hogy legyenek a demonstratív ünnepek és a dolgos hétköznapok is.

Palóc Határkereszt (Fotó: Sebestyén Sándor István)

Május 29-e, kedd délutánján, miután a köztünk szolgáló zoboralji palóc, Berci atya megszentelte a keresztet, pár méterre a határkőtől, az anyaországi Ipolytarnóc területén, félezer palóc közösen bevonult a határkőtől Kalondára, zászlókkal, kereszttel, honvédekkel, hagyományőrzőkkel, cserkészekkel, polgármesterekkel, lelkes segítőkkel.

A bevonulás egy előre megtervezett része volt a programnak, egy erős szimbólum, hogy tudatosuljon bennünk és a losonci szlovák kerékpáros turistákban is, hogy ez itt a mi hazánk, hogy itt vagyunk, erősek vagyunk, büszke palócok vagyunk. Voltunk, vagyunk, leszünk!

Most lecsendesedünk és dolgozni fogunk a fentiek szerint. Aztán majd újra jövünk, és újra vonulunk jövőre, s ha jól dolgozunk, akkor az idei félezer után már több ezren vonulunk majd büszkén, Kalondán, vagy máshol, de lehet, hogy Losoncon, mint régen…
Hogyan is énekli Dinnyés József egyik dalában? „…hát félre az útból, vagy segítsetek, mert új idők váltják a régit!”