Immár valóban csak az emlékeinkben élhet hajdani világverő nemzeti labdarúgó-válogatottunk, az Aranycsapat: ma hajnalban befejezte földi pályafutását a “tizenkettedik játékos” is, a rádióriporter Szepesi György.
Ő ugyan soha nem lépett Puskásékkal együtt pályára, ám szinte mindig ott volt mikrofonjával a pálya szélén, hogy legendás közvetítéseivel szinte láttassa a mérkőzéseket. Akkoriban mifelénk még nem voltak televíziós közvetítések, s a (kezdetleges) rádiókészülékek is ritkaságszámba mentek (például) 1953-ban, az évszázad mérkőzésének tekintett, magyar-angol meccs idején.
Szepesi György február ötödikén töltötte be kilencvenhatodik évét; utolsó hónapjait egy Budapesthez közeli idősek otthonában töltötte. Életereje és életkedve fokozatosan fogyott; bár az ápolószemélyzet igyekezett számára nyugalmat biztosítani, a hajdani világjáró már nem mutatott érdeklődést a külvilág eseményei iránt. Vass István Zoltántól, a Szepesi-csapat ugyancsak kiváló riporterétől tudom, hogy meglátogatott idősebb kollégájuk talán már nem is fogta fel, kik érkeztek hozzá – jegyezte meg Vass István Zoltán.
Kevesen tudják, hogy ennek a rendkívüli képességű szerény embernek Felvidéken, a Szepességen éltek a felmenői; családjában katolikusok és zsidók keveredtek. Ezért is magyarosították a nevüket “Szepesi”-re. Minthogy ehhez a rendkívüli emberhez több, mint ötven éves barátság fűzött, s ez a kapcsolat egyben azt is jelentette, hogy belepillanthattam az életébe. Felelősségem teljes tudatában, túl a hetvenötödik évemen leírhatom: számomra Szepesi György a szívből jövő hazaszeretet megtestesítője volt. Gyakran ott voltam vele a magyar válogatott vagy a klubcsapatok közvetítéseikor; tapasztalhattam, hogy miközben példás tárgyilagossággal számol be a meccsekről, szenvedélyesen szurkol a magyar csapat győzelméért.
Szepesi György jól tudta, hogy a második világháború után mind Magyarország, mind a határon túli nemzetrészek tagjai számára szinte az egyedüli örömforrást a sportsikerek jelenthetik. A magyar olimpiai bajnokok, kiváló labdarúgók emelhetik fel a nemzetet, építhetik újjá a lerombolt nemzettudatot, hozhatják a világ tudomására: hiába rabolták ki a szovjetek az országot, bombázták szét a németekkel együtt Budapestet, s csalták el a választásokat a belső ellenséggé szerveződött kommunisták, a sportpályákon még mindig meg tudja mutatni erejét a nemzet. És Szepesi a lehető legtermészetesebb módon közvetítette a magyar labdarúgók mérkőzéseit úgy, hogy a találkozók után mindig a mikrofonjához kérte a határon túlról érkezett magyar szurkolókat és szakembereket is, akik elmondták, hogy Kolozsvárról, Szabadkáról vagy éppen Kassáról érkeztek, és örülnek a győzelemnek.
Emlékszem, amikor Szepesi György a Magyar Labdarúgó-szövetség elnöke volt, az utánpótlás-válogatottal Kínában járt. Hazatérte után szörnyülködve mondta: a meccs után, az öltözőben arra lett figyelmes, hogy zuhanyozást követően a címeres mezre állva törülköznek ezek az ifjak…Megtapossák a nemzeti címert! Mi lesz ezekből a gyerekekből, ha felnőttként a válogatottban szerepelnek majd? Akkor is ennyit jelent majd számukra hazájuk képviselete?
Bizonyára nincs olyan statisztika, amely kimutatná, hogy a nagyvilág sportriporterei közül kik azok, akik a legkülönb teljesítményeket nyújtották, s a legtárgyilagosabb közvetítők közé tartoztak. Annyit bizonyosan állíthatok, hogy Szepesi György a legkiválóbbak közé tartozott. Az anyanyelvét választékosan, szinte hibátlanul használta, és persze, beszélt idegen nyelveken is. Mesterségét szenvedélyesen szerette, folyamatosan képezte magát, példamutatóan fegyelmezett volt, és hihetetlenül teherbíró. Tizenöt olimpián dolgozott, hajlandó volt új sportágakat megtanulni közvetíteni úgy, hogy eljárt például a birkózók edzéseire és megfigyelt minden részletet, majd megkérdezte az edzőket, jól értelmezi-e, amit látott?
Egyszer megkért, hogy működjek közre Prágában a Csehszlovákia-Magyarország Davis Kupa teniszmérkőzés közvetítésénél. (Taróczy és Kodes idejében.) Nekem az volt a feladatom, hogy olykor mondjam el a véleményemet a látottakról, mint író. És csakugyan: eljött a pillanat, amikor a bíró a szemünk láttára csalt, mert Kodes labdája túlszállt a vonalon, de a játékvezető bent látta a labdát. Aznap délután a Magyar Rádió és Televízió beszámolt a Szojuz és az Apollo űrhajó összekapcsolódásáról az űrben. Én megjegyeztem: lám, a fejünk fölött, több kilométer magasan milliméterre pontosan össze tud kapcsolódni két gép, míg itt a Földön a szemünk láttára csalnak húsz centimétert…
Szepesi György gyakran megfordult a Felvidéken. Ott volt például Dunaszerdahelyen a Magyar Színészválogatott és a Szlovákiai Magyar Újságírók futballmérkőzésén mint partjelző (Buzánszkyval és Hidegkutival együtt), jártam vele élménybeszámolón Szőgyénben, majd Koppenhágában, ugyancsak az újságíró csapatunkkal. Ott voltam a meghívására két olimpia utáni ünnepségen Budapesten a Kongresszusi Központban, és sok-sok más helyszínen.
Istennek hála, hogy ismerhettem őt. Kedves Gyurka, nyugodj békében! Köszönöm, hogy tanulhattam tőled. Számomra a te hazaszereteted hungarikum, s nagyon remélem, így látják majd a szakemberek is.
(Batta György, Felvidék.ma)
